2015. április 30., csütörtök

fontossá váltál.
annyira, hogy félek megmutatni magam egészben.
lehet nem tetszenék neked.
vagy te nem fogsz tetszeni nekem
fontossá váltál,
annyira, hogy most félek nemsokára rájövünk tévedtünk.
vagy tévedtem.
fontossá váltál,
annyira, hogy visszafogjam magam,
hogy ne kötődj hozzám annyira,
ha meggondolnám magam,
akkor ne bántsalak.
fontossá váltál
és most félek tőled
félek magamtól
féltelek magamtól.
fontossá váltál

2012. szeptember 18., kedd

Majd megtanulom,
hogyan ne vegyelek elő a dobozból.
Most azt kell megtanulnom,
hogyan tegyelek vissza.

Majd megtanulom,
hogyan kell nem látni téged.
Most azt kell megtanulnom,
hogyan ne figyeljek rád.

Majd megtanulom,
hogyan kell erősen tartani azt a homokvárat.
Most azt kell megtanulnom,
mit kell kezdeni a romjaival.

Egyszer majd annyit kérek tőled,
ha vezetünk valahova,
ne félj bántani.
Most csak annyit kérek tőled,
ne bánts.
Sérülékeny vagyok.

(2010. szeptember)


2011. április 27., szerda

ujjbegyed végigsimít gerincemen,
kezed belemarkol a hátamba,
szorítasz, szorítalak

2011. március 6., vasárnap

megaláztál
hogy tehetted ezt?
inkább csaltál volna meg

2010. december 13., hétfő

a hátsókertbe elásott hullák kaparják ki magukat
mennyivel egyszerűbb lett volna,
ha őszinték vagyunk egymáshoz

2010. október 29., péntek

Black-Pebble-Sandy-Beach

 

 

Ülök a homokozóban és várok,
hogy néha ide gyere
szétrúgni a váramat.

Remélem sikerül legközelebb követ rakni bele.
Hátha itt maradsz kicsit, a lábad fogva.

Bár tudom, hogy úgyse fogsz.

2010. október 24., vasárnap

Minden meg nem próbált esély
egy apró mag marad
bármikor ki kelhet
sosincs vége

És ezúttal meddig nem szólunk egymáshoz?

2010. október 10., vasárnap

lonelinessMit tehetnék, hogy ne fájjon, hogy nincsenek érzéseim?
Paradoxon az életem.
Mit tehetnék, hogy ne gondoljak a gondolatok hiányára?
Mivel töltsem ki magam, hogy ne legyek ennyire üres?

2010. október 4., hétfő

sad2

Pőrén és takarás nélkül mutattam magam,
de még ahhoz is kevés vagyok,
hogy legalább rám taposs,  
még ahhoz is,
hogy átlépj.

 

2010. szeptember 9., csütörtök

cím nélkül

Minden roppanásnak,
minden széttépett könyvnek,
minden csalódott könnynek
megvolt a maga ára.

Húztam nyakam csapódó
tanácstalan ostorod elől,
bújtam egyre mélyebbre,
húztál vontál kényedre,
szívembe törő félelem
jeget fagyasztott önmagára.
és apró ajtót zárt ostoba álmára…

Fájdalomnak fájdalom az ára.
Támasztottam újra meséidet,
mikor találok végre sajátra?
Kezeim égnek,
meséim messze kóborolnak,
melyebbre ásom magam…
temet… temetem… temető
hűs, fáj kapar…
a temető földje az orromba mar.

Senki nem mondta, hogy a temető ilyen kicsi

2008.október

2010. augusztus 22., vasárnap

fejem fölött a boldogtalanság
leple
várja,
hogy rám szakadjanak
a tagadás oszlopai

2010. augusztus 10., kedd

"most megint egy hónapig utálni foglak,
s hogy aztán mi lesz..."
-mondta a kígyó és a farkába harapott

2010. május 24., hétfő

a nyár közelgő, fülledt, tücsökhangú csöndjébe

búgja bele halk hangon a véletlen vihara

majd találkozunk

2010. május 9., vasárnap

Annyi minden mást öleltél.
Sajnálom, hogy engem nem lehet.

2009. május 4., hétfő

Nem az én alkotásom, de legalább annyira én, mint a verseim. Minden betűje, szava, mondata. Minden sora, és gondolata. Mindig épp az a kedvenc gondolategységem, amit épp olvasok. De talán az utolsó két sor,  meg az egész komplett harmadik versszak. Meg az egész. Annyira...

Oriah Hegyi Álmodó öreg indián verse

Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,
Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
az enyémmel vagy a tiéddel,
Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk
az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből
ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy ”Igen”!

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?

Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide. .
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.
Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

2009. április 22., szerda

2006. január 13.

Dobszólam zeng, Dübörög a csend. Néma fák imára hajlanak, Nincsen szava a hajnalnak. Köd fut be mindent Eltakar földet és eget A Hold ásít sápadt révetegen, Nincsen mosolya, Nincsen udvara. Mintha gyászolna ő is. Sötéten, feketén, csendben. Üres vagyok, Nem zokogok. Eltűnt. Vége. Tarka szörnyek iszonyata mered rám. Karmaival belém mar. Kapar. Üres falat Csak kapar Falat…

Távoli farkas vonyít az éjszakában, Lombtalan fa ágai összeérnek, Suttogják egymásnak: Vége! Vége! Nincsen többet… És örökre köd lep el hajat, mosolyt, nevetést. Nem. Üres vagyok. Nem sírok. Szörnyek kaparják a sima falat. Dobszólam zeng, Dübörög bennem a csend. Vége. Üres. Semmi. Nem...

2009. február 1., vasárnap

Mi volna ha...?

rózsa S akkor mi volna,
ha a rózsa
Bája
nem borulna
boldogságba?

S akkor mi volna,
ha helyette a tüske
hegye
döfne
mindent
feledésbe?

S akkor mi volna,
Ha a rózsa szirma
ostoba
csókba
dobbanna?

S mi lesz akkor,
ha a szirom
lágyan lehull végleg
s a tüskéből
már csak magányosan
csöpög a méreg?

 

2005-2006

2008. december 28., vasárnap

Lopva kémlel körbe. Látta-e valaki sóvár gondolatát. Egy hang zúg át rajta. RainDörög. Esni fog. Mindegy is. Ha elázik az se baj, úgyse érhetik az esőcseppek. Csak a gondolata áztatja el. A ég alja sötét, szinte fekete. Dörögjön csak. Elhessegeti szeme elől a cikázó képet. Nagyot csap rá egy gondolatcsapóval. Most megvagy. Mégis újra visszatér. És újra. Pedig ő igazán lelkes. Ő igazán hevesen csapkod. És vigigvillámlik rajta az a sóvár gondolat. Édes és nemlétező. Éles és üres. Nincs, ami igazán megtöltené. Csak egy apró bolond gondolat. Újra lecsap. Sokáig püföli szakadatlan. Akár az esőcseppek a földet. Egészen apró atomnyi darabokra szaggatja szét. A kérdés csak az, hogy hogyan tér ezúttal vissza.

Lehet, hogy egy elmúló páracseppben, amit felszárít a közelgő napsütés. Vagy ezúttal már madárként tér vissza? Amihez nem elég egy egyszerű csapó.

A vihar elült. A sóvár gondolatot se nki nem vette észre. A darbjai felett áll. Egy dühödt mozdulattal beletapossa a földbe. Időnként visszatér oda. És megöntözi a kis virágot. Gyökeret eresztett ugyan, de már nem tudja mindenhova követni. És ez így van jól.

2008. március 30.

Csillagfény

Ma, ahogyan jöttem hazafelé, elhatároztam magamban, hogy márpedig most megbámulom a csillagokat. Szégyentelenül és őszinte kíváncsisággal nézni fogom őket, egyre messzebb és messzebb nézve, mígnem egészen eltűnik a Föld körülöttem, és csak a csillagok lesznek, amik körülvesznek. Egyre mélyebbre és mélyebbre nézek majd bennük. És körbejárom majd mindeggyiküket, és magamba vésem fényük, és nem érdekel a hideg, a fagy, hiszen annyira régóta akarom már önmagamon kívül nézni őket, anélkül, hogy tudnám ki vagyok és hol. És akkor fölnéztem, és hullócsillagot láttam. Behunytam a szemem, magamba néztem és kívántam valamit. És akkor rájöttem, hogy itt vagyok, ezen a pici bolygón, és itt van az én pici életem, és emberek vesznek körül, és hiába nézek órákat a csillagokba azok csak ott fent vannak, messze tőlem, és én nem lehetek csillag velük. És akkor rájöttem, hogy igazán nem akarhatok mást, hiszen azért kívánhattam valamit szépet, mert csak egy ember vagyok. És hiába is szeretnék más lenni, vagy több, mondjuk egy csillag, ha az lennék, akkor nem kívánhattam volna.
szégyenteljesen és őszinte kíváncsisággal bámultam meg a csillagokat. és ők visszabámultak rám. magamba olvasztottam a fényüket, és ők magukba szívták a tekintetem fényét. És nem tűnt el körülöttem a Föld, hanem itt maradt a hideg illatával, a kicsit szúrós földszagával, a csillagok fényének illatával. nem is lenne jó maguknak a csillagoknak az illatát érezni, elég csak a fényüknek. Bemutatkoztam mindegyik csillagnak. És ők csak ragyogtak némán, ahogyan illik.  
A csillagok a káprázatos fényükkel a világot jelentik nekem. A legszebb és legőszintébb dolgot a világon.

2008. december 7., vasárnap

Mese

Ráműzted kitűződet,
Óvatosan, halkan,
Fel ne ébressz
Tüske szúrta álmomból.
S belém lehelted a már
eljátszott meséd.

Mocorogtam,
Hívott a másik oldalam,TI1006~Sleeping-Princess-Posters
hát átfordultam.

Üldögélve nézted
másik oldali álmom.
Csak figyelted csöpögő vérem
alatt megcsillanó valótlanságom.

Bennem maradt álmomat
csókold ki belőlem.
Kitűződ már anyajegyem,
Ajkam fülledt levegőt lehet a létbe,
Pihegő valóm most még alszik a tűzben.
Csókold ki, Csókold ki belőlem

Belém ragadt
bennem maradt
tüskeszúrta álmom.

2008.dec.