2006. január 13.

Dobszólam zeng, Dübörög a csend. Néma fák imára hajlanak, Nincsen szava a hajnalnak. Köd fut be mindent Eltakar földet és eget A Hold ásít sápadt révetegen, Nincsen mosolya, Nincsen udvara. Mintha gyászolna ő is. Sötéten, feketén, csendben. Üres vagyok, Nem zokogok. Eltűnt. Vége. Tarka szörnyek iszonyata mered rám. Karmaival belém mar. Kapar. Üres falat Csak kapar Falat…

Távoli farkas vonyít az éjszakában, Lombtalan fa ágai összeérnek, Suttogják egymásnak: Vége! Vége! Nincsen többet… És örökre köd lep el hajat, mosolyt, nevetést. Nem. Üres vagyok. Nem sírok. Szörnyek kaparják a sima falat. Dobszólam zeng, Dübörög bennem a csend. Vége. Üres. Semmi. Nem...