Lopva kémlel körbe. Látta-e valaki sóvár gondolatát. Egy hang zúg át rajta. Dörög. Esni fog. Mindegy is. Ha elázik az se baj, úgyse érhetik az esőcseppek. Csak a gondolata áztatja el. A ég alja sötét, szinte fekete. Dörögjön csak. Elhessegeti szeme elől a cikázó képet. Nagyot csap rá egy gondolatcsapóval. Most megvagy. Mégis újra visszatér. És újra. Pedig ő igazán lelkes. Ő igazán hevesen csapkod. És vigigvillámlik rajta az a sóvár gondolat. Édes és nemlétező. Éles és üres. Nincs, ami igazán megtöltené. Csak egy apró bolond gondolat. Újra lecsap. Sokáig püföli szakadatlan. Akár az esőcseppek a földet. Egészen apró atomnyi darabokra szaggatja szét. A kérdés csak az, hogy hogyan tér ezúttal vissza.

Lehet, hogy egy elmúló páracseppben, amit felszárít a közelgő napsütés. Vagy ezúttal már madárként tér vissza? Amihez nem elég egy egyszerű csapó.

A vihar elült. A sóvár gondolatot se nki nem vette észre. A darbjai felett áll. Egy dühödt mozdulattal beletapossa a földbe. Időnként visszatér oda. És megöntözi a kis virágot. Gyökeret eresztett ugyan, de már nem tudja mindenhova követni. És ez így van jól.

2008. március 30.