Minden roppanásnak,
minden széttépett könyvnek,
minden csalódott könnynek
megvolt a maga ára.
Húztam nyakam csapódó
tanácstalan ostorod elől,
bújtam egyre mélyebbre,
húztál vontál kényedre,
szívembe törő félelem
jeget fagyasztott önmagára.
és apró ajtót zárt ostoba álmára…
Fájdalomnak fájdalom az ára.
Támasztottam újra meséidet,
mikor találok végre sajátra?
Kezeim égnek,
meséim messze kóborolnak,
melyebbre ásom magam…
temet… temetem… temető
hűs, fáj kapar…
a temető földje az orromba mar.
Senki nem mondta, hogy a temető ilyen kicsi
2008.október
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése