Találgatom hová s merre menjek?
Nem lelem az utat, csak keresem.
Mint lecsupaszított, fáradt mezei virág
Fekszem a fűben, összetörve, meggyötörten.
A szél felkap s tovaszállít,
Széppel s jóval ámít.
Tudom, hogy hazudik,
Csöpög szájából a hamis,
Álnok szó.
Mégis hiszek neki,
Engedem testem felemelni,
Szállok a föld felett,
Hazugság hangjai mellett
Süvít szívemben, lelkemben a dal,
Szerelemről és szeretetről szaval.
Hízelgő csókkal,
Hazug szóval,
Csalfa szemmel,
Hallom, mint mesél nekem.
S ahogy gyengül eldob,
Egy másik mezőn, másik tájon
Fuldokolva, könnyek közt talpra állok,
Megfogadom a széllel többet nem szállok.
Gyökeret eresztek egy másik földön,
Kopár pusztán, semmi zöldön.
Némán várom a halált
Vagy tán’ a hazugság szavát.
És a szél új szeszélyből támad,
Nincs virág ki vele szállhat.
S csak állok konokul
míg gyökerem el nem pusztul.
És a zabolátlan szél felkap,
Megint csak ámít, becsap.
De már nem hiszek neki.
Nem hagyom lelkem szállítani.
Csalódottan tesz vissz a földre
(pedig ezúttal komolyan gondolta)
elhaló romjaim közébe.
Rohadj meg! Kiáltom utána.
Rám se hederít. Rohan tovább.
Csapkodok, sikítok: Gyere vissza!
Repülni akarok! Gyere már!
Suttogva kiejtek néhány szót,
Nem, nem merem még halkan se.
De nem, nem tehetek ellene!
Szeretlek. Szeretlek! Ó, te ISTENVERTE!
Gyökerem elszakíthatatlan
Fájdalmam mély, a szél elhalt
És most szélcsend van.
Nem hallok búgást
Nem hallom és nem érzem a mézédes hazugságát
És hiányzik, hiányzik az álnok!
Mintha mégis rezzenne porban fekvő lelkem…
Hűs tavaszi szellőt érzek,
És csodát remélek.
1 megjegyzés:
Marha jó a háttered... Msot vettem csak észre :)
Megjegyzés küldése