Szél s Virág

Találgatom hová s merre menjek?

Nem lelem az utat, csak keresem.

Mint lecsupaszított, fáradt mezei virág

Fekszem a fűben, összetörve, meggyötörten.

 

A szél felkap s tovaszállít,

Széppel s jóval ámít.

Tudom, hogy hazudik,

Csöpög szájából a hamis,

Álnok szó.

Mégis hiszek neki,

Engedem testem felemelni,

Szállok a föld felett,

Hazugság hangjai mellett

Süvít szívemben, lelkemben a dal,

Szerelemről és szeretetről szaval.

Hízelgő csókkal,

Hazug szóval,

Csalfa szemmel,

Hallom, mint mesél nekem.

 

S ahogy gyengül eldob,

Egy másik mezőn, másik tájon

Fuldokolva, könnyek közt talpra állok,

Megfogadom a széllel többet nem szállok.

Gyökeret eresztek egy másik földön,

Kopár pusztán, semmi zöldön.

Némán várom a halált

Vagy tán’ a hazugság szavát.

És a szél új szeszélyből támad,

Nincs virág ki vele szállhat.

S csak állok konokul

míg gyökerem el nem pusztul.

És a zabolátlan szél felkap,

Megint csak ámít, becsap.

De már nem hiszek neki.

Nem hagyom lelkem szállítani.

Csalódottan tesz vissz a földre

(pedig ezúttal komolyan gondolta)

elhaló romjaim közébe.

Rohadj meg! Kiáltom utána.

Rám se hederít. Rohan tovább.

Csapkodok, sikítok: Gyere vissza!

Repülni akarok! Gyere már!

Suttogva kiejtek néhány szót,

Nem, nem merem még halkan se.

De nem, nem tehetek ellene!

Szeretlek. Szeretlek! Ó, te ISTENVERTE!

 

Gyökerem elszakíthatatlan

Fájdalmam mély, a szél elhalt

És most szélcsend van.

Nem hallok búgást

Nem hallom és nem érzem a mézédes hazugságát

És hiányzik, hiányzik az álnok!

Mintha mégis rezzenne porban fekvő lelkem…

Hűs tavaszi szellőt érzek,

És csodát remélek.