Csak egy munka volt…(más befejezés)

nem kell végigolvasni, csak a vége más. viszont nagyon örülnék neki, ha véleményt mondanátok róla, hogy melyik a jobb. fontos lenne. köszi

(egy XXIV. Századi bérgyilkos naplójából)

2356. április 6.

A lézerfegyverem csöve a férfi homlokának nyomódott. Előttem térdelt, szemei kétségbeesetten futottak körbe a komor neonreklámokon és kiabáló hologramokon. Kiutat keresett. A sikátor bejáratát fürkészte, ahol néha elsuhant egy-egy légpárnás autó. Hibát követett el. Hitt. Bennem, nekem, a szavamban, a szerelmemben. Tudta, hogy nem lett volna szabad belém szeretnie. Megmondtam neki, előre megmondtam neki, hogy ne tegye. Ezzel végzetes hibát követ el. Nem érdekelte.

Összeszorítottam az állkapcsomat. Döntöttem. Már az elején eldöntöttem, hogy végig csinálom. Nem tehettem mást. Ez volt a munkám, ez volt az életem. De éreztem, hogy én is hibát követtem el. Nem értettem mi az, amit belül érzek. Nem ismertem. Szokatlanul bizseregtem tőle. Ha a férfira néztem, gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Egyszerűen nem értettem. Akkor kezdődött, amikor először leültem mellé a holovetítőben. Nyomtalanul kellett eltüntetnem. Ez volt a parancs. Nyomtalanul. Mikor megláttam, tudtam, hogy ez más lesz, mint az eddigi munkáim. Csak ültem mellette és néztem, ahogy ír. Számomra felfoghatatlan dolgokról. Az emberi gyöngédségről, a nő és férfi kapcsolatáról. Nem olvastam tovább, mert feleslegesnek tartottam. De akárhányszor ránéztem barna hajára, kutató szemére, ami a lapon járt fel-alá, édes tincseire, amint megrázza a fejét, valamiért máshogy kezdtem érezni magam. Mikor otthagytam, sokáig álltam az esőben. Fáztam, de nem a hideg miatt remegtem. Életemben először megrémültem valamitől. A férfi illata örökre az orromba ivódott. Féltem.

Éreztem a kezemben a fegyver leheletnyi súlyát. Mégis, legalább olyan nehéznek tűnt, mint azok a fegyverek, amiket még a mesterem mutatott nekem. Azok talán még golyóval működtek. Sokkal nehezebb volt meghúznom a ravaszt, mint eddig bármikor. Szinte már kívántam, hogy ne kelljen megtennem. Ezért a gondolatért pofon vágtam őt. Gyűlöltem, amiért fáj, hogy meg kell ölnöm. Gyűlöltem, hogy érzem azt a valamit, amit eddig nem ismertem. Talán szerelemnek hívják. Igen, azt hiszem ez a neve, mintha olvastam volna már róla. Teljesen összezavart. Soha nem éreztem még csak ehhez hasonlót sem. Gyűlöltem ezt a túl emberi érzést. Mindig igyekeztem úgy viselkedni, ahogy elvárták tőlem. De ez az érzés most sok volt nekem.

Ő csak térdelt előttem, és már tudta, hogy vége van. Hogy már döntöttem. De még most sem érdekelte. Nem látott az álca mögé. Hogy mi is vagyok valójában. Soha senki nem ismert fel. Azt hiszik, ugyanolyan normális vagyok, mint ők. Csak a nőt látta bennem. Szeretett. Képes volt Engem szeretni! Ezért még jobban gyűlöltem. Pedig tényleg szeretett. Még a fegyverrel a kezemben is. Még a halál torkában is kívánta; „a fekete hajad illatát, fehér hamvas bőröd érintését, ajkaidnak ízét.” – így mondta. A fekete bőrkabátom csapkodott a szélben, hideg volt. Kicsit fáztam. A férfi meztelen háta libabőrös lett a csípős szemerkélő esőtől. Őrülten szerelmes volt belém.

Meredten néztem a férfit, aki előttem térdelt, megalázkodva, de a szeme égett, valami ismeretlen fénnyel nézett fel rám. Szinte megigézett vele. Talán ilyen, amikor egy férfi igazán szeret. Nem tudom, még soha nem szerettek. De féltem tőle, megvetettem. Minden más érzésnél jobban megvetettem azért, mert képtelen voltam meghúzni a ravaszt, megvetettem, mert… Mert akkor megéreztem magamban azt a felháborító, eddig unalmasnak hitt, emberi érzelmet, a szerelmet. Égetett belülről. Gyűlöltem a férfit. És magamat is.

Leeresztettem a fegyvert, a szeme mosolyra húzódott. Nem tehettem semmit. A meztelen férfitest magához húzott. Gyenge voltam. Megcsókolt. Soha nem csókoltam előtte senkit. Hagytam, hogy a szenvedély - talán ez a neve- eluralkodjon rajtam. Ott, az elhagyott sikátorban szerettem először. Én. A férfit.

És akkor, aznap éjszaka, én voltam a minden, akkor este éreztem, hogy talán én is ember lehetek, és szerettem, és akkor ő, a férfi és én, igen én, a nő voltam a világ. A testünk és lelkünk egyesült. Akkor megtapasztaltam, hogy nem csak test és értelem létezik, hanem él mindannyiunkban valami sokkal magasztosabb, valami, amit léleknek nevezünk. És megtudtam, hogy nekem is van lelkem, és a férfinak is, aki velem együtt jutott el mennyekig. Együtt láttuk a teremtőt és abban a néhány percben megértettük a világot, még ha később a hévben el is felejtettük azt.

Nem gondolkodtam. Tudtam, hogy figyelnek, tudtam, hogy meg kell majd tennem. Tudtam, hogy még aznap hallani fogom azt a tompa zümmögést, amit a lézerfegyver kelt, amikor kiolt egy életet. Az én életemet, ha nem ölöm meg, vagy az övét. A férfi nem tudta, hogy ki életét fogom választani. Ettől csak még jobban kívántuk, és akartuk egymást… Szeretett, és én elhittem neki.

Békésen aludt a mellkasomon. Szelíden cirógattam az arcát. Azt kívántam, hogy csak még egyszer belenézhessek a zöld szemeibe. De tudtam, hogy akkor képtelen volnék megtenni. Beszívtam az édes illatát. Óvatosan kibújtam alóla. Felöltöztem. Körülöttem reklámcsíkok úsztak el. Egy bömbölő kampányfilm hologramja játszódott le mellettem, a hajnal halvány pirosan kúszott be a hatalmas szlogenekkel csúfított égre. Sokáig figyeltem az alvó férfit. Akkor döntöttem. Szerettem, elfogadtam aznap éjszaka, és nem érdekelt, hogy mi lesz ennek a következménye. Kezembe fogtam a fegyvert, rászegeztem a figyelőmre és lőttem.

 

Éles fájdalom jutott el a tudatomig, alig érzékeltem valamit a külvilágból. Lassított felvételben láttam, ahogyan lezuhanok a földre. Nehézkesen kinyitottam a szemem, a férfi ott állt felettem fegyverrel a kezében, és rám szegezte.

Könnyeket láttam a szemében. Talán tényleg szeretett. Ez jó érzés, még így is, hogy tudtam meg fog ölni. Nem éltem hiába. Fáztam. Biztosan egyszer végeztem egy rokonával. Vagy rájött, hogy mi is vagyok. Lehet, hogy neki meg ez a munkája. Az ilyen kísérleti szemeteket, mint én, kiiktatni. Tulajdonképpen igaza volt, megszegtem a cyborg-törvényeket, embert öltem. De tehettem volna mást, ha egyszer erre voltam beprogramozva?

A kép homályos kezdett lenni, az arca el-elmosódott. Becsuktam a szemem. Hallottam, hogy kibiztosítja a lézerfegyvert, éreztem a homlokomon a fém hideg érintését. Hibát követtem el, és most megfizetek érte. Ilyen az élet.

A lövés gyors volt és hangtalan. A koponyából kilógó fémes tekervények még szikráztak egy utolsót a szemerkélő esőben.