Csak egy munka volt…

(egy XXIV. Századi bérgyilkos naplójából)

2356. március 6.

…A lézerfegyverem csöve a férfi homlokához nyomódott. Előttem térdelt, szemei ijedten futottak körbe a komor neonreklámokon és a kiabáló hologramokon. Kiutat keresett, a sikátor bejáratát fürkészte, bérházak sötét árnyéka takart el minket a járókelők szeme elől. Az utcán néha elsuhant egy-egy légpárnás autó. Tudta, hogy hibát követett el. Hitt, bennem, nekem, a szavamban. Tudta, hogy nem lett volna szabad belém szeretnie. Megmondtam neki. Előre megmondtam neki, hogy ne tegye. Tudta, hogy ezzel végzetes hibát követ el. De nem érdekelte. Túl megtévesztő voltam.

Összeszorítottam az ajkaimat. Döntöttem, már az elején eldöntöttem, hogy végigcsinálom. Nem tehettem mást. Ez volt a munkám, ez volt az életem. De én is tudtam, hogy hibát követtem el. Akkor még nem értettem, mi történik velem. Nem ismertem. Szokatlanul bizseregtem tőle. Ha a férfira néztem, gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Egyszerűen nem értettem. Akkor kezdődött, amikor először leültem mellé a holovetítőben. Mikor megláttam, tudtam, hogy ez más lesz mint az eddigi munkáim. Csak ültem mellette és néztem, ahogy ír. Számomra felfoghatatlan dolgokról. Az emberi gyöngédségről, a nő és férfi kapcsolatáról. Nem olvastam tovább, mert feleslegesnek tartottam. De akárhányszor ránéztem barna hajára, kutató szemére, ami a lapon járt fel-alá, édes tincseire, amint megrázza a fejét, valamiért máshogy kezdtem érezni magam. Mikor otthagytam, sokáig álltam az esőben. Fáztam, remegtem. De nem a hideg miatt. Életemben először megrémültem valamitől. Soha életemben nem remegtem még annyira. A férfi illata az orromba ivódott. Beleolvadt az eső illatába. Attól a naptól kezdve bárhol jártam mindenhol éreztem.

De… Nyomtalanul kellett eltüntetnem. Ez volt a parancs. Nyomtalanul.

A fegyver leheletkönnyen simult bele a tenyerembe. Mégis legalább olyan nehéznek éreztem, mint azokat a fegyvereket, amiket még a mesterem mutatott nekem. Azok talán még golyóval működtek. Sokkal nehezebb volt meghúznom a ravaszt, mint eddig bármikor. Szinte már kívántam, hogy ne kelljen megtennem. Ezért a gondolatért pofon vágtam őt. Minden erőmet és tehetetlen dühömet beleadtam az ütésbe. Amikor kezem hozzáért a sima bőréhez, mintha villám csapott volna belém. Sokáig támaszkodott az aszfaltra. Lenéztem rá, az aranybarna hajára, ami összetapadt az esőtől. Szabaddá tette a tarkóját, feszes vállát, izmos hátát… Gyűlöltem, amiért fáj, hogy meg kell ölnöm. Gyűlöltem, hogy érzem azt a valamit, amit eddig nem ismertem. Talán szerelemnek hívják. Igen, azt hiszem ez a neve. Teljesen összezavart. Soha nem éreztem még. Gyűlöltem ezt a túl emberi érzést. Mindig igyekeztem úgy viselkedni, ahogy elvárták tőlem. De ez az érzést soha nem próbáltam ki. Mérhetetlenül feleslegesnek tartottam. Nagyon sok ember úgy vélekedett, mint én, ezért soha nem lógtam ki a sorból, hogy én nem művelem. És most tapasztalatlanul, és tehetetlenül álltam az érzéssel szemben, és túl sok volt nekem.

Ő csak térdelt előttem, és tudta, hogy vége van. Hogy már döntöttem. Nem érdekelte. Nem látott az álca mögé. Hogy mi is vagyok valójában. Soha senki nem ismert fel. Azt hiszik ugyanolyan normális ember vagyok mint ők. Csak a nőt látta bennem. Kívánt. Szeretett. Képes volt engem szeretni. Ezért még jobban gyűlöltem. Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Pedig tényleg szeretett. Még a fegyverrel a kezemben is. Még a halál torkában is kívánta; „a fekete hajad illatát, fehér hamvas bőröd érintését, ajkaidnak ízét.” – így mondta. A fekete bőrkabátom csapkodott a szélben, hideg volt. Fáztam kicsit. A férfi meztelen háta libabőrös lett a csípős hidegtől. Az eső csöndesen szemerkélt. A férfi őrülten szerelmes volt belém.

Meredten néztem őt, előttem térdelt, megalázkodva és a szeme égett, valami ismeretlen fény költözött belé. Engem nézett azzal a különös fénnyel. Ilyen lehet, amikor egy férfi igazán szeret. Nem tudom, még soha nem szerettek. Olvastam már róla. De féltem tőle, és megvetettem. Megvetettem azért, mert képtelen voltam meghúzni a ravaszt, megvetettem, mert, mert azt hiszem szerelmes lettem. Mert akkor megéreztem magamban azt a felháborító, eddig unalmasnak hitt, emberi érzelmet, a szerelmet. Égetett belülről. Gyűlöltem a férfit. És magamat is.

Leeresztettem a fegyvert, a szeme mosolyra húzódott. Nem tehettem semmit. A meztelen férfitest magához húzott. Gyenge voltam. Térdre borultam, arcomon éreztem a forró leheletét. Megcsókoltam. Soha nem csókoltam előtte senkit. Hagytam, hogy a szenvedély-talán ez a neve- eluralkodjon rajtam. A nyakamba csókolt. Az izgalom áthullámzott rajtam. Értelmetlen volt számomra, hiszen még mindig racionálisan és logikusan gondolkodtam, de soha életemben nem éreztem még magam ennyire kellemesen. Akkor még nem tudtam, hogy mit fogok tenni. Ma már tudom, hogy később jól döntöttem. Kívántam őt. Eddig azt hittem, tudom mit jelent kívánni valamit. Ma már tudom, hogy egészen addig tévedtem. Kívánni valakit egészen őrjítő, és lehetetlen, Kezét végighúzta a gerincemen. Borzongás futott végig rajtam. A lábujjam hegyétől a fejem legtetejéig. Megremegtem, amikor jéghideg ujjaival a nyakamhoz ért. Nem érdekelt az eső, nem érdekelt a hideg. Nem fáztam. Gyengéden kibontott a fekete ruhámból. Magatehetetlen voltam. A szenvedély teljesen elvette minden józan eszemet. És most már tudom, hogy ez így volt rendjén. Életemben először a testem volt ura az eszemnek, és nem az eszem a testemnek. Akkor ez egy kicsit megrémített, talán ezért szorongattam olyan erősen a fegyverem. Nem szólt érte. Nem érdekelte. Megcsókolta a nyakamat. Belemarkolt a hajamba. Ijedten toltam le a kezét a hátamra. Hosszú ujjai végigszánkáztak a derekamon. Ajkai egyre lentebb vándoroltak a dekoltázsom felé. Ismeretlen és félelmetes érzéseket váltott ki belőlem. Kezét a combomra tette. Még közelebb húzott magához. Végighúztam a kezem a hátán Minden egyes csigolyáján elidőzve kicsit. Belecsókoltam a nyakába. Beleharaptam a fülébe. Az ajkait csókolgattam gyengéden. Mozgásunk lassan ütemesen eggyé vált. Ő volt a folytatásom, amikor belémhatolt. Egyek lettünk. Egymással. A világmindenséggel. A gyönyör soha nem ismert rétegei bukkantak fel előttem. Akkor megtapasztaltam, hogy nem csak test és értelem létezik, hanem él mindannyiunkban valami sokkal magasztosabb, valami, amit léleknek nevezünk. És megtudtam, hogy nekem is van lelkem, és a férfinak is, aki velem együtt jutott el mennyekig. Együtt láttuk a teremtőt és abban a néhány percben megértettük a világot, még ha később a hévben el is felejtettük azt. A fülemben hallottam néma lihegését és suttogását. Egyek voltunk… Ott, az elhagyott sikátorban szerettem először. Én. A férfit.

Akkor, aznap éjszaka, én voltam a mindenség, akkor este éreztem, hogy talán én is ember vagyok, és szerettem, és akkor ő, a férfi és én, igen én, a nő voltam a világ. A testünk és lelkünk egyesült. Nem gondolkodtam. Tudtam, hogy kutató szemek figyelik, amint a kezem belemarkol a szőke hajába, amint beleharapok a fülcimpájába, amint keze elkalandozik a csípőmön, és lentebb téved. Tudtam, hogy azt is hallja, ahogy felsikoltok. Ahogy a férfi velem együtt zihál. Ahogy az érdektelen neonreklámok felé kiáltom a gyönyöröm…

Tudtam, hogy figyelnek, tudtam, hogy meg kell majd tennem. Tudtam, hogy még aznap hallani fogom azt a tompa zümmögést, amit a lézerfegyver okoz egy élet kioltásakor. Az én életemet, ha nem ölöm meg, vagy a férfiét. A férfi nem tudta, hogy ki életét fogom választani. Ettől csak még jobban kívántuk, és akartuk egymást… Szeretett, és akkor elhittem neki. Pedig még a nevemet sem tudta. Még azt se tudta ki vagyok. Ma se tudja igazán. Egyszer talán elmondom neki.

Békésen aludt a mellkasomon. Szelíden cirógattam az arcát. Azt kívántam, hogy még egyszer belenézhessék azokba a zöld szemekbe. De tudtam, hogy akkor képtelen volnék megtenni. Beszívtam az édes illatát majd óvatosan kibújtam alóla és felöltöztem. Sokáig figyeltem az alvó férfit. Döntöttem.

A férfi azonban végig ébren volt. Tudta, hogy vége van. Hogy nincs tovább. Rászegeztem a fegyvert. Remegett a kezem. Körülöttem reklámcsíkok úsztak el. Egy bömbölő kampányfilm hologramja játszódott le mellettem, az ég halvány pirosan fénylett, és hatalmas szlogenek csúfították el a hajnali eget.

A férfi kinyitotta a szemét. Belenézett az „imádott, hatalmas kék szemeimbe” így mondta. Meghallotta a lézerfegyver halk, tompa, távoli zümmögését…

Összeszorított ajkakkal vonultam ki a sikátorból. Tudtam, hogy óriási hibát követtem el. Feladtam az életemet. Egy névtelen férfiért. A sikátorban egy szénné égett test maradt hátra a kettőnk éjszakájából. Átállítottam a lézert, nem csak ölt, égetett. Életem minden eddigi nyomát ki akartam égetni magamból. A férfi megfogta a kezem. A figyelőm teste felismerhetetlen állapotban feküdt a sikátorban, a férfi azonosító chipjével a zsebében. Egy rég kiszolgált robot imbolygott el mellettünk. Hideg fényes szemével rám nézett, csak az egyik világított már. Kopottas borítása helyrehozhatatlan károkat szenvedett. Talán utcai gyerekek verték meg ennyire. A végét járta…

Azt hiszem, talán mégis ember vagyok. A testem emberi, és most már emberi érzelmeim is vannak. Most már emberibb vagyok, mint néhány igazi ember. A cyborgok nem fognak megérteni. Kitaszítanak majd, és sehova sem fogok majd tartozni. Egyszer talán majd eljön az az idő, amikor nem fognak egy ostoba alkatrész miatt megvetni. Amikor majd beadhatom a kérvényt, hogy embernek nyilvánítsanak. Rengeteg embernek sokkal több mesterséges szerve van, mint nekem. Csak az különböztet meg engem, hogy megalkottak. Hogy én mesterséges vagyok. És én mégsem lehetek ember.

Kezem óvatosan megérintette a tarkómon a feltöltő egységet. Fémes hidegsége idegen volt számomra. Most már idegen az érintése. Majd el kell tűntetnem. Többet nem lesz szükségem semmiféle mesterséges információra, csak amit magam szerzek. A szememmel, az orrommal, a bőrömmel, az ajkaimmal, a tapintásommal, az érzékszerveimmel.

Végül is olyan mindegy, hogy robotnak születtem-e vagy sem. Csak az agyam mesterséges. A lelkem nem. A lelkem igazi. Most már az. Megváltoztam. Most már én is szeretek. Akárcsak egy ember. Talán jobban is, mint egy ember.

2006-03-24