Apával háromnegyed háromra beszéltük meg a találkozót. Lassan három óra és apa még sehol nem volt. Lemondóan sóhajtottam, és felszálltam a következő buszra, ami kivitt a sportcsarnokba.
Nem lepődtem meg, szinte már nem is csalódtam benne. Hozzá voltam szokva, hogy mindig elkésik. Persze megértem, de azért mégis csak ma lesz a lánya karate vizsgája. Tudom, nagyon szeret minket, de mégsem jut ideje ránk. A főnökei régóta sehova nem engedik el. Amikor nekem volt elsőben gyakorlati vizsgám, akkor sem ért rá. A kedvencét sütöttem. Nem is elsős tananyag, a jegyemet kockáztattam miatta. Feltálaltam és vártam. A vizsgáztatóm azt mondta, a szüleim igazán büszkék lehetnek rám, mégis csak Dóra a húgom ült a négyszemélyes asztalnál. Hatig tartott a vizsga, háromnegyed hatkor már nem reménykedtem, hogy eljön akár anya, akár apa. Összeszedtem tányérokat, Dóra próbált vigasztalni, hogy biztos nem értek rá. A vizsgáztatóm azt mondta, nyugodtan vigyem haza az ennivalót, majd a tányérokat máskor visszahozom. Mikor hazaértünk, mind a ketten előadtak valamit, hogy miért nem értek rá. Majd megették a vacsorát, azt mondták isteni szakács vagyok.
De itt már rég nem a vacsora volt a lényeg. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy anyáék soha sehova nem érnek oda. Soha nem fognak foglalkozni velünk igazán. Megfogadtam, hogy nem támaszkodom többé rájuk, nem fogom kérni a segítségüket. Attól a naptól fogva még jobban vigyáztam Dórára. Szinte átvettem a szülői szerepet. Azt hiszem a húgomban is ez a nap volt az, amikor legelőször és legnagyobbat csalódott a szüleinkben.
A busz megállt, leszálltam. Borzongás futott végig a hátamon a hely láttán. Emlékszem, már lassan egy éve történt. Dóra telefonált nekem, hogy menjek a sportcsarnokhoz és vigyek magammal pénzt, sokat. A hangja rémült volt. Összeszedtem minden pénzem és a motorral odasiettem. Dórának karate edzése volt, ezért maradt el sokáig. Amikor megérkeztem, a húgomat két férfi markában találtam.
- Máté, úgy sajnálom!- Dóra szeme vörös volt a sírástól.
- Add a pénzt és adom a kurvád. - mondta az egyik.
- A húgom.- helyesbítettem.
- Ötvenet ide vagy a hugicád bajban lesz. Dóra zokogva fordította el a fejét. Nem mert a szemembe nézni. Csak húszam volt, ennyi volt az összes megtakarított pénzem.
-Odaadom, a motorom. Harmincért vettük, és raktam bele kiegészítőket- még most sem értem, hogy volt bátorságom két fegyveres férfival alkudozni. Talán húgom remegő szőke feje hatott rám.
-A motor és még húsz. A hugicád ötvenet elhasznált.- Kicsit megkönnyebbültem, erre számítottam.
-Itt van- elővettem a zsebemből a pénzt és odaadtam.
-A kulcsokat is. -odadobtam nekik, ők pedig hozzám lökték Dórát. -Viszlát- mondták gúnyosan, majd felültek a motorra és elhajtottak.
Dóra zokogva borult a nyakamba.
-Úgy sajnálom. Annyira! Nem akartam!
-Mit csináltál?
-Drog -mondta könnyek közt.
-Gyere, menjünk haza.
Gyalog mentünk. Pénz nem volt náluk, a motoromat pedig elvették. Mikor hazaértünk, főztem neki egy teát. Anyuék a változatosság kedvéért nem voltak otthon, dolgoztak. Dóra elmondta, hogy miért tette. Úgy érezte apuék azért nem törődtek vele, mert nem szeretik igazán. Dóra nem vérszerinti testvérem, hároméves korában került árvaházba. Fiatalkorú volt az anyja és elvették tőle, mert nem tudta gondját viselni. Teljesen el volt keseredve. Eddig is láttam, hogy beesett az arca, de azt hittem attól van, mert nem alszik eleget. De nem attól volt. Két hónapja drogozott. Teljesen ledöbbentem, ő pedig csak zokogott és zokogott. Nagy nehezen sikerült megnyugtatnom. Megígértettem vele, hogy nem vesz többet.
Gyötrődtem, szóljak-e anyuéknak, de itt már nem tehettem úgy, mintha meg tudnám oldani. Muszáj voltam szólni nekik. Este kilencfelé hazaértek és Dóra mindent bevallott. Hiába mondtam neki, hogy attól még, hogy nem édes gyermek, anyáék ugyanúgy szeretik. Nem hite el. Anyuék először ledöbbentek, majd leszidták, és végül felhívták a rendőrséget. Dóra pedig szorongatta a kezemet és zokogott. A rendőrség elfogta a két férfit, én meg visszakaptam a motoromat. Attól kezdve én hordtam mindenhová Dórát. Azt hiszem akkor beszéltünk meg utoljára bármit is. Akkor azt hittem minden megoldódott. Rosszul hittem, így visszagondolva naiv voltam.
Már negyed négy volt, anyával ekkorra beszéltük meg a találkozót. Nem lepődtem meg, de így, hogy felrémlett bennem az a borzasztó éjszaka, eldöntöttem, hogy beszélek velük. Teljesen kikészítik Dórát. Mostanában egyre halványabb, egyre sápadtabb. Féltem hogy megint rászokott. Ez így nem mehet tovább, gondoltam, és mellesleg nekem sem voltak kötélből az idegeim.
Nem vártam tovább anyára, bementem. Leültem az első sorba, és végignéztem a húgom vizsgáját. Dóra tényleg kitűnő volt, és meglepődve vettem észre, hogy az én kicsi féltve őrzött húgom nővé érett. Csinos és szép lett. Bár fényét tompította valami, amit akkor még nem ismertem. Még így bágyadtan is gyönyörű volt az én Dórám. Az utolsó tíz percben befutottak anyáék. Dühös voltam rájuk. -Beszélnem kell veletek. -mondtam nekik hűvösen.
Mikor vége volt anyuék elhalmozták ölelésekkel és csokrokkal. Én is odaadtam szerény kis csokromat. Anyuék csokrát visszaadta, hogy nem fér el a kezében, de az enyémet úgy szorongatta, mintha az lett volna az utolsó emléke rólam. Dóra nagyon csöndes volt a kocsiban. A szeme különös hidegséget tükrözött. Ahogy belenéztem semmit nem láttam benne. A máskor olya barna meleg szeme most üres volt. Amint hazaérkeztünk egyből bezárkózott a szobájába. De még előtte megölelt, nem értettem miért. Mikor bement a szobájába, láttam hogy sír. A csillogó könnycseppek csak megerősítettek, hogy beszélnem kell a szüleimmel. Dóra magára zárta az ajtót, máskor is csinált már ilyent, úgyhogy nem aggódtam.
-Anya, Apa. Beszélnünk kell. Ma se jöttetek el. Dóra rettenetesen csalódott volt. Nem érdekel, hogy hogyan de szakítsatok időt rá. Nem tanultatok semmit? Teljesen elfelejtettétek mi történt egy éve? Még mindig úgy gondolja, hogy nem szeretitek igazán.
-De ... - apában bent ragadt a szó, mert Dóra Szobájából üvegcsörömpölés hallatszott. Apa az ajtóhoz rohant.
-Dóra jól vagy? -kérdezte- Dóra?
A húgom nem válaszolt. Anya ijedten nézett rám. Apa az ajtón kopogtatott és szólongatta.
-Dóra, Kicsim, Nyisd ki.
-Dóra, Máté vagyok. Gyere ki. -mondtam.
Csönd.
-Hozom a kulcsom. -anya fehér arccal dőlt neki a falnak, apa a kilincset feszengette.
Beszaladtam a szobámba, még jó, hogy Dóra adott pótkulcsot. Fel volt szúrva a parafa táblámra, lekaptam és villámgyorsan kiszaladtam az ajtóhoz. Elfordítottam a kulcsot a zárban. Rettegve a rám váró látványtól nyitottam be. Rettegésem sajnos jogosnak bizonyult. Dóra az ágyán feküdt az egyik keze lelógott és egy összetört pohár darabjai hevertek szanaszét a padló. Hallottam, amint anya sikít és összeesik, elájult. Apa nekiesett az előszobai tükörnek, ami csörömpölve törött össze. Én pedig döbbenten markoltam a kilincset. Tágra meredt szemmel bámultam falfehér húgomra. Felrémlett bennem a sápadt kislány egy órával ezelőtt a kocsiban. Az az üres tekintet. Ez volt hát abban az üres semmiben. A halálra ítéltek megkönnyebbült tekintete volt az. Az ágyhoz rohantam, megfogtam az egyre hidegülő kezét. A másikban egy levelet szorongatott, a borítékra három szó volt írva: Bocsáss meg Máté…
Döbbenten meredtem a fehéredő kézre. Még élt, de nem volt messze a biztos haláltól. Hallottam, hogy apa mentőket hívja Én pedig az iszonyattól tágra nyílt szemmel az ágy mellett térdelve meredtem a húgomra.
-Máté-szólított meg apa- mindjárt ide érnek.
De én máshol jártam, szinte fel sem fogtam a szavait. Csak fogtam a törékeny kis kezét és végigfutottam minden szaván, amit az elmúlt két hónapban mondott nekem. Hol hagyott utalást mostani tettére, hol vétettem? Önmagamat okoltam. Csak az az ölelés járt a fejemben, meg az a könnycsepp. A könnycsepp, ami már nem a húgomé, hanem a halálé volt. Kívántam, hogy tudjak sírni, de nem tudtam. Apa minden szava elment a fülem mellett. Valahol a távolról halk kopogtatást hallottam. Kék ruhás emberek elvitték Dórát, a szemem pedig a kezéből kihullott levélre tapadt. Nem láttam és nem hallottam, csak az a levél volt számomra. Úgy éreztem, hogy csak az az egy levél tartja egyben a világot, hogy A levélben megoldást találok majd, ami felkelti Dórát. A léptek zaja is távoli hang volt csupán. Egy kezet éreztem a vállamon, megmarkoltam a levelet és hagytam magamat vezetni.
A tér és idő megszűnt számomra létezni, csak a borítékot láttam és a mondatot: Bocsáss meg, Máté… A város fényei gondtalanul suhantak el a fejem mellett. Bocsáss meg, Máté… Megbocsátok hugicám! Megbocsátok! Csak ne halj meg!- gondoltam. A mentőautó szirénája is csak halkan jutott el hozzám. A húgom öngyilkos akart lenni, fogtam fel. De miért? Hogyan? Mindezen kérdésekre a válasz a borítékban volt. Féltem kinyitni. Dóra életének utolsó perceiben is csak rám gondolt, és ennek a ténynek a súlya ólomként nehezedett a szívemre. Rettegtem tőle, mégis akár a fuldokló kapaszkodtam a levélbe. Megállt a kocsi, gépesen kiszálltam, és követtem a szüleim elmosódott sziluettjét. Leültettek egy narancssárga székre, és azt mondták, maradjak ott. A gépek hangja sértően hatoltak a fülembe. Az orvosok beszéde, utasításai távolinak tűntek. Végül kibontottam a levelet.
Drága Máté! Úgy sajnálom. Sajnálom, hogy gyáva voltam és egyedül hagylak. Nagyon köszönöm, hogy legalább pár évig úgy érezhettem, van egy igazi családtagom, hogy valóban volt egy bátyám. Remélem, nem érzed úgy, hogy nem bíztam benned. Kérlek, ígérd meg, hogy megbocsátasz. Most már nem félek. Mond meg anyának és apának, hogy szeretem őket.
Ma kiderült. A teszt pozitív lett. Félek. Máténak nem merek szólni. Nem akarok csalódást okozni neki. Nem tudom mit tegyek. Félek, hogy a gyermekem ugyanúgy jár, mint én. Nem akarom, hogy ez legyen.
Szeptember. 9
Félek.
Szeptember. 11.
Döntöttem. Ez lesz a legjobb megoldás, a gyermekem se jár rosszul, és is megszabadulok minden tehertől és vége a szenvedéseimnek. Még félek tőle. Fájni fog?
Szeptember. 13
Sokat rágódtam a dolgon. Tegnap még féltem, ma már nem. Nyugodt vagyok. Semmi nem tud már zavarni. A világ terhe már nincs rajtam. Üres vagyok. És gyáva.
Ekkor hangos sípolás hallatszott Dóra műtője felől. Felpattantam, a húgom fehéren feküdt az orvosok keze alatt. Felrémlett bennem az a szép, pirospozsgás arca, karcsú alakja. A húgom. Ekkor visszatértem, minden hangos volt és sértő, de a legborzasztóbb az orvos hangja volt amint ezt mondja:
-A halál időpontja: Huszonegy óra három perc.
Soha nem bocsátottam meg Dórának.
4 megjegyzés:
szeretem a novelláidat.
én nem ismerlek Téged,és Te sem engem..de én egy könyvet AKAROK tartani a kezemben, a Te irományaid könyvét... :)
ez jól esett:)
nagyon köszönöm.
én is örülnék neki, ha a kezemben tartanám a könyvemet..:)
dolgozok az ügyön.
na azért.. :)
Megjegyzés küldése