Az alkotásaim

2011-04-27T00:13:00.001+02:00

ujjbegyed végigsimít gerincemen,

kezed belemarkol a hátamba,

szorítasz, szorítalak

2011-03-06T22:49:00.001+01:00

megaláztál
hogy tehetted ezt?
inkább csaltál volna meg

2010-12-13T11:59:00.001+01:00

a hátsókertbe elásott hullák kaparják ki magukat
mennyivel egyszerűbb lett volna,
ha őszinték vagyunk egymáshoz

2010-10-29T00:18:00.001+02:00

Ülök a homokozóban és várok,
hogy néha ide gyere
szétrúgni a váramat.

Remélem sikerül legközelebb követ rakni bele.
Hátha itt maradsz kicsit, a lábad fogva.

Bár tudom, hogy úgyse fogsz.

2010-10-24T15:31:00.001+02:00

Minden meg nem próbált esély
egy apró mag marad
bármikor ki kelhet
sosincs vége

És ezúttal meddig nem szólunk egymáshoz?

2010-10-10T11:44:00.001+02:00

Mit tehetnék, hogy ne fájjon, hogy nincsenek érzéseim?
Paradoxon az életem.
Mit tehetnék, hogy ne gondoljak a gondolatok hiányára?
Mivel töltsem ki magam, hogy ne legyek ennyire üres?

2010-10-04T10:17:00.001+02:00

Pőrén és takarás nélkül mutattam magam,
de még ahhoz is kevés vagyok,
hogy legalább rám taposs,
még ahhoz is,
hogy átlépj.

cím nélkül

2010-09-09T11:56:00.002+02:00

Minden roppanásnak,
minden széttépett könyvnek,
minden csalódott könnynek
megvolt a maga ára.

Húztam nyakam csapódó
tanácstalan ostorod elől,
bújtam egyre mélyebbre,
húztál vontál kényedre,
szívembe törő félelem
jeget fagyasztott önmagára.
és apró ajtót zárt ostoba álmára…

Fájdalomnak fájdalom az ára.
Támasztottam újra meséidet,
mikor találok végre sajátra?
Kezeim égnek,
meséim messze kóborolnak,
melyebbre ásom magam…
temet… temetem… temető
hűs, fáj kapar…
a temető földje az orromba mar.

Senki nem mondta, hogy a temető ilyen kicsi

2008.október

2010-08-22T19:00:00.003+02:00

fejem fölött a boldogtalanság

leple

várja,

hogy rám szakadjanak

a tagadás oszlopai

2010-08-10T23:30:00.002+02:00

"most megint egy hónapig utálni foglak,

s hogy aztán mi lesz..."

-mondta a kígyó és a farkába harapott

2010-05-24T00:06:00.002+02:00

a nyár közelgő, fülledt, tücsökhangú csöndjébe

búgja bele halk hangon a véletlen vihara

majd találkozunk

2010-05-09T13:15:00.001+02:00

Annyi minden mást öleltél.

Sajnálom, hogy engem nem lehet.

2009-05-04T21:24:00.001+02:00

Nem az én alkotásom, de legalább annyira én, mint a verseim. Minden betűje, szava, mondata. Minden sora, és gondolata. Mindig épp az a kedvenc gondolategységem, amit épp olvasok. De talán az utolsó két sor, meg az egész komplett harmadik versszak. Meg az egész. Annyira...

Oriah Hegyi Álmodó öreg indián verse

Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,
Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
az enyémmel vagy a tiéddel,
Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk
az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből
ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy ”Igen”!

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?

Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide. .
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.
Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

2006. január 13.

2009-04-22T15:02:00.002+02:00

Dobszólam zeng, Dübörög a csend. Néma fák imára hajlanak, Nincsen szava a hajnalnak. Köd fut be mindent Eltakar földet és eget A Hold ásít sápadt révetegen, Nincsen mosolya, Nincsen udvara. Mintha gyászolna ő is. Sötéten, feketén, csendben. Üres vagyok, Nem zokogok. Eltűnt. Vége. Tarka szörnyek iszonyata mered rám. Karmaival belém mar. Kapar. Üres falat Csak kapar Falat…

Távoli farkas vonyít az éjszakában, Lombtalan fa ágai összeérnek, Suttogják egymásnak: Vége! Vége! Nincsen többet… És örökre köd lep el hajat, mosolyt, nevetést. Nem. Üres vagyok. Nem sírok. Szörnyek kaparják a sima falat. Dobszólam zeng, Dübörög bennem a csend. Vége. Üres. Semmi. Nem...

Mi volna ha...?

2009-02-01T21:49:00.001+01:00

S akkor mi volna,
ha a rózsa
Bája
nem borulna
boldogságba?

S akkor mi volna,
ha helyette a tüske
hegye
döfne
mindent
feledésbe?

S akkor mi volna,
Ha a rózsa szirma
ostoba
csókba
dobbanna?

S mi lesz akkor,
ha a szirom
lágyan lehull végleg
s a tüskéből
már csak magányosan
csöpög a méreg?

2005-2006

2008-12-28T00:42:00.001+01:00

Lopva kémlel körbe. Látta-e valaki sóvár gondolatát. Egy hang zúg át rajta. Dörög. Esni fog. Mindegy is. Ha elázik az se baj, úgyse érhetik az esőcseppek. Csak a gondolata áztatja el. A ég alja sötét, szinte fekete. Dörögjön csak. Elhessegeti szeme elől a cikázó képet. Nagyot csap rá egy gondolatcsapóval. Most megvagy. Mégis újra visszatér. És újra. Pedig ő igazán lelkes. Ő igazán hevesen csapkod. És vigigvillámlik rajta az a sóvár gondolat. Édes és nemlétező. Éles és üres. Nincs, ami igazán megtöltené. Csak egy apró bolond gondolat. Újra lecsap. Sokáig püföli szakadatlan. Akár az esőcseppek a földet. Egészen apró atomnyi darabokra szaggatja szét. A kérdés csak az, hogy hogyan tér ezúttal vissza.

Lehet, hogy egy elmúló páracseppben, amit felszárít a közelgő napsütés. Vagy ezúttal már madárként tér vissza? Amihez nem elég egy egyszerű csapó.

A vihar elült. A sóvár gondolatot se nki nem vette észre. A darbjai felett áll. Egy dühödt mozdulattal beletapossa a földbe. Időnként visszatér oda. És megöntözi a kis virágot. Gyökeret eresztett ugyan, de már nem tudja mindenhova követni. És ez így van jól.

2008. március 30.

Csillagfény

2008-12-28T00:26:00.001+01:00

Ma, ahogyan jöttem hazafelé, elhatároztam magamban, hogy márpedig most megbámulom a csillagokat. Szégyentelenül és őszinte kíváncsisággal nézni fogom őket, egyre messzebb és messzebb nézve, mígnem egészen eltűnik a Föld körülöttem, és csak a csillagok lesznek, amik körülvesznek. Egyre mélyebbre és mélyebbre nézek majd bennük. És körbejárom majd mindeggyiküket, és magamba vésem fényük, és nem érdekel a hideg, a fagy, hiszen annyira régóta akarom már önmagamon kívül nézni őket, anélkül, hogy tudnám ki vagyok és hol. És akkor fölnéztem, és hullócsillagot láttam. Behunytam a szemem, magamba néztem és kívántam valamit. És akkor rájöttem, hogy itt vagyok, ezen a pici bolygón, és itt van az én pici életem, és emberek vesznek körül, és hiába nézek órákat a csillagokba azok csak ott fent vannak, messze tőlem, és én nem lehetek csillag velük. És akkor rájöttem, hogy igazán nem akarhatok mást, hiszen azért kívánhattam valamit szépet, mert csak egy ember vagyok. És hiába is szeretnék más lenni, vagy több, mondjuk egy csillag, ha az lennék, akkor nem kívánhattam volna.
szégyenteljesen és őszinte kíváncsisággal bámultam meg a csillagokat. és ők visszabámultak rám. magamba olvasztottam a fényüket, és ők magukba szívták a tekintetem fényét. És nem tűnt el körülöttem a Föld, hanem itt maradt a hideg illatával, a kicsit szúrós földszagával, a csillagok fényének illatával. nem is lenne jó maguknak a csillagoknak az illatát érezni, elég csak a fényüknek. Bemutatkoztam mindegyik csillagnak. És ők csak ragyogtak némán, ahogyan illik.
A csillagok a káprázatos fényükkel a világot jelentik nekem. A legszebb és legőszintébb dolgot a világon.

Mese

2008-12-07T23:01:00.001+01:00

Ráműzted kitűződet,
Óvatosan, halkan,
Fel ne ébressz
Tüske szúrta álmomból.
S belém lehelted a már
eljátszott meséd.

Mocorogtam,
Hívott a másik oldalam,
hát átfordultam.

Üldögélve nézted
másik oldali álmom.
Csak figyelted csöpögő vérem
alatt megcsillanó valótlanságom.

Bennem maradt álmomat
csókold ki belőlem.
Kitűződ már anyajegyem,
Ajkam fülledt levegőt lehet a létbe,
Pihegő valóm most még alszik a tűzben.
Csókold ki, Csókold ki belőlem

Belém ragadt
bennem maradt
tüskeszúrta álmom.

2008.dec.

Ében

2008-11-18T23:51:00.005+01:00

Vigyél ki a fényről,
Égeti felpuhult bőröm,
Itt csak csökevényes csontok,
Feszült ingerült izmok
roppannak belém.

Segíts, rángass át a sötétre,
kérlek, köss kötelet a kezemre,
Vonszolj, húzz, félek itt,
Nagy szemű szörny felém tekint,
Nagy karjaival felém int.

A sötétbe!A sötétbe
Lopom át megmaradt

Csonkolt magamat.
Óvakodj tőlem,
kérlelhetetlen kegyelem
a rothadó elegyem,
s így sem kapok lángot,
hát ellibbenem az utolsó táncot.

Vörös őrült szemeket,
szörnyszülött karokat
akarok.
Ábránd nélküli lelkemet,
ébren nem élt életemet
álmomban élném meg.

Sötétet, sötétet.. sötétet
Hűvös hideggel hiteget.
Rohanok.

Kérlek, lopj át az éjszakába,
Ében vagyok,
Ébren vagyok.

Én csak álmodni szeretnék,
Átrajzolnám az éj fekete leplét,
Rákívánnék egy éjfekete lepkét.

haszontalan dísz

2008-11-08T23:31:00.003+01:00

Inkább kitáncolok a világból,
csak nyesd már le rólam
rám aggatott díszeid!
Uram nem kell a szárnyad,
csak feszül bőrömön a súlya,
ólomként húz előre, görnyedek,
Vágd le rólam rám dobott díszedet,
sajátot hadd növeszthessek.

Ha te nem teszed, letépem,
késsel véresre marcangolom.
Ezekkel még repülni sem tudok,
Uram, vedd már észre!
Csak tépd le rólam,
Könyörögve kérlek, Uram,
Csak nyesd le rólam…

…Rám aggatott,
Kéretlenül rám dobott,
Élettelen díszeid.

2008. november.07

Bíbor virág ciklus

2008-11-02T11:34:00.001+01:00

II.

Forgatom kezemben
a bíborszín virágot.
Összetört bennem
Álmot, világot.
Eldobjam-e?
Vagy fogjam reménykedve?
Tövist markolok a kezembe,
Édes csilingelő hangja száll fülembe.
Eldobom s eltaposom,
Majd gyöngéden lenyúlok érte
S szirmait egyenként letépve
Pusztítom el bíborszín virágom,
Mi összetörte egyetlen képzelt világom.
Rendíthetetlen, zöld márvány felhőkkel,
S lila eső függönnyel
a hátam mögött taposom a fölbe
a hazugságok tüskéivel karöltve
A szerelmet és a barátságot.

Ám egy kis magot zsebreteszek
S keresek neki végső nyughelyet
Hol majd kihajt, és ágakat hoz.

És remélem utam során
nem nyúlok zsebembe,
S nem roppantom szét a magot
A haragot keresve.

Kicsi bíbor virág
Lilla esőfelhőkkel
Zöld, hatalmas szemekkel…

Kicsi bíbor virág…
Dögölj meg!

2005.november.

Újra én vagyok

2008-10-25T16:24:00.002+02:00

Ha látsz szárnyaló maradat,

Ha látsz csörgedező patakot,

Engem látsz, amint megvalósítom magamat,

S amint újra önmagam vagyok.

Ha érzel szelet az arcodon,

Ha érzel meleg napsugarat,

Befejeztem Földi harcom,

Engem érzel, amint önmagamat adom.

A felnézel a csillagokra,

Ha megnézel egy piciny hangyát

Engem nézel, hasonlítok önmagamra,

Amint megszólaltatom az élet hangját.

Én dúdolok egy dongó hangján,

Engem hallasz a fülemüle szaván.

S ha dallam csendül füledben,

Engem hallasz, énekelek.

Csak egy munka volt…(más befejezés)

2008-09-07T11:08:00.001+02:00

nem kell végigolvasni, csak a vége más. viszont nagyon örülnék neki, ha véleményt mondanátok róla, hogy melyik a jobb. fontos lenne. köszi

(egy XXIV. Századi bérgyilkos naplójából)

2356. április 6.

A lézerfegyverem csöve a férfi homlokának nyomódott. Előttem térdelt, szemei kétségbeesetten futottak körbe a komor neonreklámokon és kiabáló hologramokon. Kiutat keresett. A sikátor bejáratát fürkészte, ahol néha elsuhant egy-egy légpárnás autó. Hibát követett el. Hitt. Bennem, nekem, a szavamban, a szerelmemben. Tudta, hogy nem lett volna szabad belém szeretnie. Megmondtam neki, előre megmondtam neki, hogy ne tegye. Ezzel végzetes hibát követ el. Nem érdekelte.

Összeszorítottam az állkapcsomat. Döntöttem. Már az elején eldöntöttem, hogy végig csinálom. Nem tehettem mást. Ez volt a munkám, ez volt az életem. De éreztem, hogy én is hibát követtem el. Nem értettem mi az, amit belül érzek. Nem ismertem. Szokatlanul bizseregtem tőle. Ha a férfira néztem, gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Egyszerűen nem értettem. Akkor kezdődött, amikor először leültem mellé a holovetítőben. Nyomtalanul kellett eltüntetnem. Ez volt a parancs. Nyomtalanul. Mikor megláttam, tudtam, hogy ez más lesz, mint az eddigi munkáim. Csak ültem mellette és néztem, ahogy ír. Számomra felfoghatatlan dolgokról. Az emberi gyöngédségről, a nő és férfi kapcsolatáról. Nem olvastam tovább, mert feleslegesnek tartottam. De akárhányszor ránéztem barna hajára, kutató szemére, ami a lapon járt fel-alá, édes tincseire, amint megrázza a fejét, valamiért máshogy kezdtem érezni magam. Mikor otthagytam, sokáig álltam az esőben. Fáztam, de nem a hideg miatt remegtem. Életemben először megrémültem valamitől. A férfi illata örökre az orromba ivódott. Féltem.

Éreztem a kezemben a fegyver leheletnyi súlyát. Mégis, legalább olyan nehéznek tűnt, mint azok a fegyverek, amiket még a mesterem mutatott nekem. Azok talán még golyóval működtek. Sokkal nehezebb volt meghúznom a ravaszt, mint eddig bármikor. Szinte már kívántam, hogy ne kelljen megtennem. Ezért a gondolatért pofon vágtam őt. Gyűlöltem, amiért fáj, hogy meg kell ölnöm. Gyűlöltem, hogy érzem azt a valamit, amit eddig nem ismertem. Talán szerelemnek hívják. Igen, azt hiszem ez a neve, mintha olvastam volna már róla. Teljesen összezavart. Soha nem éreztem még csak ehhez hasonlót sem. Gyűlöltem ezt a túl emberi érzést. Mindig igyekeztem úgy viselkedni, ahogy elvárták tőlem. De ez az érzés most sok volt nekem.

Ő csak térdelt előttem, és már tudta, hogy vége van. Hogy már döntöttem. De még most sem érdekelte. Nem látott az álca mögé. Hogy mi is vagyok valójában. Soha senki nem ismert fel. Azt hiszik, ugyanolyan normális vagyok, mint ők. Csak a nőt látta bennem. Szeretett. Képes volt Engem szeretni! Ezért még jobban gyűlöltem. Pedig tényleg szeretett. Még a fegyverrel a kezemben is. Még a halál torkában is kívánta; „a fekete hajad illatát, fehér hamvas bőröd érintését, ajkaidnak ízét.” – így mondta. A fekete bőrkabátom csapkodott a szélben, hideg volt. Kicsit fáztam. A férfi meztelen háta libabőrös lett a csípős szemerkélő esőtől. Őrülten szerelmes volt belém.

Meredten néztem a férfit, aki előttem térdelt, megalázkodva, de a szeme égett, valami ismeretlen fénnyel nézett fel rám. Szinte megigézett vele. Talán ilyen, amikor egy férfi igazán szeret. Nem tudom, még soha nem szerettek. De féltem tőle, megvetettem. Minden más érzésnél jobban megvetettem azért, mert képtelen voltam meghúzni a ravaszt, megvetettem, mert… Mert akkor megéreztem magamban azt a felháborító, eddig unalmasnak hitt, emberi érzelmet, a szerelmet. Égetett belülről. Gyűlöltem a férfit. És magamat is.

Leeresztettem a fegyvert, a szeme mosolyra húzódott. Nem tehettem semmit. A meztelen férfitest magához húzott. Gyenge voltam. Megcsókolt. Soha nem csókoltam előtte senkit. Hagytam, hogy a szenvedély - talán ez a neve- eluralkodjon rajtam. Ott, az elhagyott sikátorban szerettem először. Én. A férfit.

És akkor, aznap éjszaka, én voltam a minden, akkor este éreztem, hogy talán én is ember lehetek, és szerettem, és akkor ő, a férfi és én, igen én, a nő voltam a világ. A testünk és lelkünk egyesült. Akkor megtapasztaltam, hogy nem csak test és értelem létezik, hanem él mindannyiunkban valami sokkal magasztosabb, valami, amit léleknek nevezünk. És megtudtam, hogy nekem is van lelkem, és a férfinak is, aki velem együtt jutott el mennyekig. Együtt láttuk a teremtőt és abban a néhány percben megértettük a világot, még ha később a hévben el is felejtettük azt.

Nem gondolkodtam. Tudtam, hogy figyelnek, tudtam, hogy meg kell majd tennem. Tudtam, hogy még aznap hallani fogom azt a tompa zümmögést, amit a lézerfegyver kelt, amikor kiolt egy életet. Az én életemet, ha nem ölöm meg, vagy az övét. A férfi nem tudta, hogy ki életét fogom választani. Ettől csak még jobban kívántuk, és akartuk egymást… Szeretett, és én elhittem neki.

Békésen aludt a mellkasomon. Szelíden cirógattam az arcát. Azt kívántam, hogy csak még egyszer belenézhessek a zöld szemeibe. De tudtam, hogy akkor képtelen volnék megtenni. Beszívtam az édes illatát. Óvatosan kibújtam alóla. Felöltöztem. Körülöttem reklámcsíkok úsztak el. Egy bömbölő kampányfilm hologramja játszódott le mellettem, a hajnal halvány pirosan kúszott be a hatalmas szlogenekkel csúfított égre. Sokáig figyeltem az alvó férfit. Akkor döntöttem. Szerettem, elfogadtam aznap éjszaka, és nem érdekelt, hogy mi lesz ennek a következménye. Kezembe fogtam a fegyvert, rászegeztem a figyelőmre és lőttem.

Éles fájdalom jutott el a tudatomig, alig érzékeltem valamit a külvilágból. Lassított felvételben láttam, ahogyan lezuhanok a földre. Nehézkesen kinyitottam a szemem, a férfi ott állt felettem fegyverrel a kezében, és rám szegezte.

Könnyeket láttam a szemében. Talán tényleg szeretett. Ez jó érzés, még így is, hogy tudtam meg fog ölni. Nem éltem hiába. Fáztam. Biztosan egyszer végeztem egy rokonával. Vagy rájött, hogy mi is vagyok. Lehet, hogy neki meg ez a munkája. Az ilyen kísérleti szemeteket, mint én, kiiktatni. Tulajdonképpen igaza volt, megszegtem a cyborg-törvényeket, embert öltem. De tehettem volna mást, ha egyszer erre voltam beprogramozva?

A kép homályos kezdett lenni, az arca el-elmosódott. Becsuktam a szemem. Hallottam, hogy kibiztosítja a lézerfegyvert, éreztem a homlokomon a fém hideg érintését. Hibát követtem el, és most megfizetek érte. Ilyen az élet.

A lövés gyors volt és hangtalan. A koponyából kilógó fémes tekervények még szikráztak egy utolsót a szemerkélő esőben.

A tánc

2008-08-24T01:18:00.001+02:00

Ann megkerülte a férfit. Alaposan megszemlélte minden oldalról. Végigmérte tetőtől talpig. Ő hát az ellenfele… lehunyta a szemét. Várta a gongszót. Koncentrált. Minden figyelmét a nyugalmának szentelte. Kész volt a tökéletes harcra. Bekapcsolta a lézer tőrt. Rövid volt, nem hosszabb a régi filmekben szereplő vadászkésektől. Megigazította a csuklópántját, és a tartalék tőrét. Magán érezte az arcát eltakaró selyemkendő hűvös érintését. A lenge selyemruha minden puha simítását. A csípőjére rögzített kötelet, ami biztonságban tartja. Emlékezetébe idézte az összes lelógó maradék kötelet, amire később majd felcsatolja magát egy-egy ugrásnál. A cipő tökéletes ívét a talpa belső vonalán. Minden porcikája az övé, és csakis az övé volt. Soha senki nem érintette meg az ellenfelein kívül…
Végigfutott az agyán egy kép… Tizenhat éves volt, pályaválasztás előtt állt. El kellett döntenie hol fog tovább tanulni. Sok helyen volt, megnézte a szállásokat, és a társaságot. Egyik sem tetszett neki. Tanácstalanul álldogált egy szál maga a születésnapja előtti napon egy utcasarkon. Kifutott minden ötletből, amikor meglátott egy plakátot. Szép ruhába öltözött nők és férfiak különös pózokban fonódtak össze. Megtetszett neki. Elment megnézni az előadást, amit a plakát hirdetett. Szörnyülködve nézte végig ahogy A harcot eltáncolták. De valami különös bizsergés futott végig rajta valahányszor egy penge végigfutott a táncosok bőrén. Nem érette miért élvezi az arénában folyó küzdelmet. Gyönyörűek voltak, ahogy a küzdőtérben röpködtek. Egy gumikötélre voltak felfüggesztve, és a falból különböző akadályok álltak ki. Ezeken ugráltak át. Ann a harc végére már tudta hogy ezt akarja élete végéig csinálni. Táncolni. Kecsesen, gyönyörűen a halálig.
Ann a tánc szerelmese volt. Magát az gyilkolást nem szerette, de amikor repülhetett az arénában egyik csatról a másikra ugorva, és az egyik korlátról a másikra csusszanva, szinte önkívületbe került. A tánc volt mindene. Ő volt a legjobb. Ezt mindenki elismerte.
Aznap ünnepelte a huszonegyedik születésnapját. Volt a gondolatban valami egészen rendkívüli. Semmit nem jelentett neki, mégis furcsa volt a gondolat, hogy mstmár bármikor abbahagyhatja az egészet, bármikor férjhez mehet. Soha nem tenne ilyesmit, jól tudta, de mégis a lehetőség íze ott csüngott a levegőben, csak épp arra kell véletlenül tévednie. Beleborzongott a gondolatba, hogy abbahagyhatja a táncot.
A tömeg őrjöngése elhatolt a füléig. Tudta, hogy már csak pár másodperc van hátra, és megkezdi élete legfontosabb küzdelmét. Ez volt a Küzdelem, minden Vértáncos ennek a megnyeréséről álmodik. És most ő ott volt, és táncolhatott érte. Bódultan nyitotta ki a szemét. Még egyszer körbejárta az ellenfelét. Mikor megszólalt a gong bólintottak egymásnak. Ann nem ismerte az ellenfelét személyesen, mégis most minden mozdulata ismerősnek hatott, minden apró rezdülését olyan közel érezte magához minta ő maga volna. Soha nem tapasztalt még ilyent. Pontosan a bólintás után lecsatolta magát a kötélről, nem lesz rá szüksége. Mindig lekapcsolja magt a kötélről. Csak sokkal később amikor már ugrik, akkor csatolja fel magát először, így sokkal látványosabban ki tudja kerülni a tőrt. A férfi nem mozdult, ha Ann ismerte volna azt az arckifejezést, akkor megijedt volna. Nem a véres gyilkosok arckifejezése volt, nem az elszánt harcosoké, még csak nem is az elbizakodott játékosoké, hanem az elvarázsolt férfi tekintete meredt Annre. A nő ebből semmit nem vett észre, csak várta, hogy támadjon a férfi.
Nem értette magát Ann, hozzá akart végre érni a férfihez, de nem a tőrével, hanem pusztán a kezével, selyemkesztyű nélkül, egészen közel akart lépni hozzá, hogy érezze az illatát. Semmiképp nem akarta megölni a férfit, de ezt az érzést nem ismerte fel. Csak azt tudta, hogy azt akarja, hogy a férfi megérintse. Végighúzza az ujjait a hátán. Megzavarodott ezektől a gondolatoktól. Elnézet máshova, megrázta a fejét, és támadásba lendült. Ugrott a férfi felé, kinyújtott tőrrel, de az nem mozdult, védetlen mellkassal várta, hogy Ann tőre elhatoljon a szívéig. Ann az utolsó pillanatban felcsatolta magát, az egyik gumis kötélre, és felrántotta magát egy kiszögellésre. Fentről nézte ellenfele tökéletes alakját. Miért nem támad még? Ann csak állt ott megkövülten, csak el kell ejtenie a tőrét, és a férfinak vége lenne. Meghalna. A gondolatba is beleborzongott.
Megkeményítette magát. Egyikkőjüknek ma itt meg kell halnia. És az nem ő lesz. Határozta el magát. Egy szaltóval a férfi elé ugrott. Ekkor megszólalt a zene. Először, csak lüktetést érzékelt belőle, majd meghallotta a dallamot. A dobzengésre dobogott a szíve. Dam-da-dam. Közelebb lépett a férfihoz. Amaz megfeszített izmokkal figyelte a nő minden lépését. Ann megszorította a tőrét, ha a férfi támadásba lendülne. De az nem mozdult. Ann már egészen közel érezte magához a férfit. Beszívta az illatát, mélyeket lélegzett belőle, mintha csak ez tartaná életben. Érezte ahogy a férfi is mélyeket lélegez. Vékony ajkai megfeszültek, ilyen közelről tisztán ki tudta venni az arcán végigfutó vékony heget. A bal szeme sarkától húzódott egészen az álláig. Fekete haja a fülére lógott, a homlokától egy vékony bőrpánt tartotta távol a szemébe hulló tincseket. Kiálló szemöldökcsontja kissé vaddá tette a férfit.
Ann kipillantott a közönségre, már abbahagyták az őrjöngést, némán várták a folytatást.
A férfi keze lassan megmozdult. Ann nem tett semmit. A férfi nem vette le a tekintetét Ann szeméről. Szinte fogva tartotta azt. Óvatosan kicsatolta az arcát eltakaró selyem kendőt. Ann érezte az arcán a férfi forró leheletét. A férfi előre hajolt, és megcsókolta. Ann ijedten ugrott el. Gyűlölködve nézte a férfit. Amint felugrik, egy kiszögellésre. A tömeg őrjöngött, Ann eddig soha nem hallotta még így ordítani az emberek. Úgy tűnt tetszik nekik ez az új stílus. Annek viszont egyáltalán nem tetszett. Elordította magát, és felugrott a férfi mellé. Lesújtott a férfire. Soha senki nem ért még hozzá, úgy ahogy a férfi. Soha, és nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen még egyszer. Vadul csapkodni kezdte a férfit, akiben megszólalt az életösztön és védekezni kezdett. Csapást csapásra hárított, de Annek nem sikerült hátrálásba kényszerítenie a férfit. Egyik csapása végig szaladt a férfi karján, és vörösen megcsillant a levegőben a férfi vére. Ann ijedten ugrott hátra. Otthagyta a férfit. Csalogatni kezdte maga után. Arra a területre ahol ő a legjobban tudott küzdeni. Éles fájdalmat érzett a hátában. Megvágta a férfi. Hátrálni kezdett. Messzire ugrott ellenfelétől. A férfi nem mozdult utána. Ann rendbe szedte magát. A csókra gondolt, ami feldühítette, de zavaró módon ismét kívánta. A dühtől felajzva ordítva repült a férfi felé, egyik kötélről a másikre csatolta magát. Észre sem vette, hogy a férfi felugrik és elkapja a derekánál fogva. Ann kezéből meglepetésében kiesett a lézer tőre. A tartalékot nem tudta elérni. Védtelen volt. A férfi le tette az egyik teraszra. És megállt előtte. Ann szinte nem is tudta mit csinál, amikor megcsókolta a férfit. Hosszan és szenvedélyesen. Eddig nem ismerte ennek a szónak a jelentését, de akkor már tudta mit jelent. Majd egy rúgással kiverte a férfi kezéből a tőrét. És elgáncsolta, majd ráugrott. Képtelen volt megütni, mégis meg kellett tennie. Ekkor a férfi megszólalt mély, és lágy hangon.
- Nem tudlak megölni.
- Én sem. – Morogta Ann, és ezért a mondatáért gyomron vágta a férfit. Megérdemelte. Hogy merészeli megbolygatni a nyugalmát.
A férfi felülkerekedett, és mielőtt bármit tehetett volna elenne, ismét megcsókolta.
- Innen csak egyikünk jut ki élve. –suttogta Ann a férfi fülébe.
- Tudom.
Ann a hátára fordította a férfit és végigsimított a férfi arcán, majd felpofozta.
Ann elugrott a férfitől mielőtt az válaszolhatott volna. Tudta, hogy képtelen megölni őt.
- Add fel- mondta neki a férfi.
Ann dühösen ugrott a tőréért. Felcsatolta magát egy kötélre, és felugrott egy távolabbi párkányra.
- Soha! – egy férfiért soha nem adja fel a táncot. Soha- Inkább végzek magammal.
- Kérlek!
- Add fel te! - kiáltotta neki Ann.

Patakokban folyt a könny az arcán. A vér még mindig csöpögött a tőréről. Az utolsó csókja ízét még érezte az ajkain. A háta mögött hagyta az arénát. Örökre.

Hallgasd a színeket

2008-08-17T21:37:00.001+02:00

Markolod még a sötétet?

Szorítod még a törött szíved?

Minek, kérdem én!

Az értelem elfagyott azon a téli estén.

-Az enyém! Az enyém!- zokogod nekem-

Hozzáérned nem szabad kedvesem!

Gyöngéden lefejtem ujjaid az átokról.

Hidd el, mindent tudok könnyeid útjáról.

Figyelj rám! Nézd! Nézd a felhőt. Látod?

Vörös szemmel a felhő útját áldod.

Érzed a szelet? Tartsd az arcod, megmutatom!

Szemedben látom elért hozzád sugallatom.

Hallod a zenét? Látod a színeket?

Ecse tvonással küldd vissza a nyálkás szeleket!

Visszarángatnának, ne hagyd! Dúdolj!

Bízz bennem! Soha többet nem leszel fogoly!

----

Markolod még a sötétet?

Szorongatod még a törött szívet?

-Törött? Ez? Ez már nem repedt!

Látom a zenét! És hallom a színeket!

Még valamit megtanítok neked.

Ne fess és ne zenélj, ha nem tudod mi az a szeretet.

-Ismerős a dallama.

Hallottam már róla?

-Nem találkoztál már vele évek óta.

Nézd a lepkét! Nézd a virágot!

Nem ez az élet, te csak ezt látod?

-De mi a szeretet? Ismerős ,de honnan?

Ha nem érzed, teli kulaccsal maradsz szomjan.

Anya, Apa, Barát. Ismered őket?

-Anya? Apa? Elmém sokat felejtett.

Miért markoltad a hamut, a sötétet?

-Nem mertem elengedni. Ez a szeretet?

Nagyon sóhajtok. Fogom fuvolám, s dalolok.

A szeretet dalát csillogó szemmel hallgatja szabadon.

Érted már? Hallod?

- Nem, de látom.

Most megyek, érzed már a szeretet.

-S látom a Zenét, és hallom a Színeket.

Ég veled, te drága földi ember!

Szárnyra kapok s otthagyom,

Mosolygok, mert hallom, mit makog.

-Szeretet. Szeret. Szeretni. Szerető.

Szeretlek, ó te angyali szerető!

Sose láttam többet, de tettét ismerem…

…az ő nevéhez fűződik a szerelem…

2005.szept.05

Csak egy munka volt…

2008-08-10T22:14:00.001+02:00

(egy XXIV. Századi bérgyilkos naplójából)

2356. március 6.

…A lézerfegyverem csöve a férfi homlokához nyomódott. Előttem térdelt, szemei ijedten futottak körbe a komor neonreklámokon és a kiabáló hologramokon. Kiutat keresett, a sikátor bejáratát fürkészte, bérházak sötét árnyéka takart el minket a járókelők szeme elől. Az utcán néha elsuhant egy-egy légpárnás autó. Tudta, hogy hibát követett el. Hitt, bennem, nekem, a szavamban. Tudta, hogy nem lett volna szabad belém szeretnie. Megmondtam neki. Előre megmondtam neki, hogy ne tegye. Tudta, hogy ezzel végzetes hibát követ el. De nem érdekelte. Túl megtévesztő voltam.

Összeszorítottam az ajkaimat. Döntöttem, már az elején eldöntöttem, hogy végigcsinálom. Nem tehettem mást. Ez volt a munkám, ez volt az életem. De én is tudtam, hogy hibát követtem el. Akkor még nem értettem, mi történik velem. Nem ismertem. Szokatlanul bizseregtem tőle. Ha a férfira néztem, gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Egyszerűen nem értettem. Akkor kezdődött, amikor először leültem mellé a holovetítőben. Mikor megláttam, tudtam, hogy ez más lesz mint az eddigi munkáim. Csak ültem mellette és néztem, ahogy ír. Számomra felfoghatatlan dolgokról. Az emberi gyöngédségről, a nő és férfi kapcsolatáról. Nem olvastam tovább, mert feleslegesnek tartottam. De akárhányszor ránéztem barna hajára, kutató szemére, ami a lapon járt fel-alá, édes tincseire, amint megrázza a fejét, valamiért máshogy kezdtem érezni magam. Mikor otthagytam, sokáig álltam az esőben. Fáztam, remegtem. De nem a hideg miatt. Életemben először megrémültem valamitől. Soha életemben nem remegtem még annyira. A férfi illata az orromba ivódott. Beleolvadt az eső illatába. Attól a naptól kezdve bárhol jártam mindenhol éreztem.

De… Nyomtalanul kellett eltüntetnem. Ez volt a parancs. Nyomtalanul.

A fegyver leheletkönnyen simult bele a tenyerembe. Mégis legalább olyan nehéznek éreztem, mint azokat a fegyvereket, amiket még a mesterem mutatott nekem. Azok talán még golyóval működtek. Sokkal nehezebb volt meghúznom a ravaszt, mint eddig bármikor. Szinte már kívántam, hogy ne kelljen megtennem. Ezért a gondolatért pofon vágtam őt. Minden erőmet és tehetetlen dühömet beleadtam az ütésbe. Amikor kezem hozzáért a sima bőréhez, mintha villám csapott volna belém. Sokáig támaszkodott az aszfaltra. Lenéztem rá, az aranybarna hajára, ami összetapadt az esőtől. Szabaddá tette a tarkóját, feszes vállát, izmos hátát… Gyűlöltem, amiért fáj, hogy meg kell ölnöm. Gyűlöltem, hogy érzem azt a valamit, amit eddig nem ismertem. Talán szerelemnek hívják. Igen, azt hiszem ez a neve. Teljesen összezavart. Soha nem éreztem még. Gyűlöltem ezt a túl emberi érzést. Mindig igyekeztem úgy viselkedni, ahogy elvárták tőlem. De ez az érzést soha nem próbáltam ki. Mérhetetlenül feleslegesnek tartottam. Nagyon sok ember úgy vélekedett, mint én, ezért soha nem lógtam ki a sorból, hogy én nem művelem. És most tapasztalatlanul, és tehetetlenül álltam az érzéssel szemben, és túl sok volt nekem.

Ő csak térdelt előttem, és tudta, hogy vége van. Hogy már döntöttem. Nem érdekelte. Nem látott az álca mögé. Hogy mi is vagyok valójában. Soha senki nem ismert fel. Azt hiszik ugyanolyan normális ember vagyok mint ők. Csak a nőt látta bennem. Kívánt. Szeretett. Képes volt engem szeretni. Ezért még jobban gyűlöltem. Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Pedig tényleg szeretett. Még a fegyverrel a kezemben is. Még a halál torkában is kívánta; „a fekete hajad illatát, fehér hamvas bőröd érintését, ajkaidnak ízét.” – így mondta. A fekete bőrkabátom csapkodott a szélben, hideg volt. Fáztam kicsit. A férfi meztelen háta libabőrös lett a csípős hidegtől. Az eső csöndesen szemerkélt. A férfi őrülten szerelmes volt belém.

Meredten néztem őt, előttem térdelt, megalázkodva és a szeme égett, valami ismeretlen fény költözött belé. Engem nézett azzal a különös fénnyel. Ilyen lehet, amikor egy férfi igazán szeret. Nem tudom, még soha nem szerettek. Olvastam már róla. De féltem tőle, és megvetettem. Megvetettem azért, mert képtelen voltam meghúzni a ravaszt, megvetettem, mert, mert azt hiszem szerelmes lettem. Mert akkor megéreztem magamban azt a felháborító, eddig unalmasnak hitt, emberi érzelmet, a szerelmet. Égetett belülről. Gyűlöltem a férfit. És magamat is.

Leeresztettem a fegyvert, a szeme mosolyra húzódott. Nem tehettem semmit. A meztelen férfitest magához húzott. Gyenge voltam. Térdre borultam, arcomon éreztem a forró leheletét. Megcsókoltam. Soha nem csókoltam előtte senkit. Hagytam, hogy a szenvedély-talán ez a neve- eluralkodjon rajtam. A nyakamba csókolt. Az izgalom áthullámzott rajtam. Értelmetlen volt számomra, hiszen még mindig racionálisan és logikusan gondolkodtam, de soha életemben nem éreztem még magam ennyire kellemesen. Akkor még nem tudtam, hogy mit fogok tenni. Ma már tudom, hogy később jól döntöttem. Kívántam őt. Eddig azt hittem, tudom mit jelent kívánni valamit. Ma már tudom, hogy egészen addig tévedtem. Kívánni valakit egészen őrjítő, és lehetetlen, Kezét végighúzta a gerincemen. Borzongás futott végig rajtam. A lábujjam hegyétől a fejem legtetejéig. Megremegtem, amikor jéghideg ujjaival a nyakamhoz ért. Nem érdekelt az eső, nem érdekelt a hideg. Nem fáztam. Gyengéden kibontott a fekete ruhámból. Magatehetetlen voltam. A szenvedély teljesen elvette minden józan eszemet. És most már tudom, hogy ez így volt rendjén. Életemben először a testem volt ura az eszemnek, és nem az eszem a testemnek. Akkor ez egy kicsit megrémített, talán ezért szorongattam olyan erősen a fegyverem. Nem szólt érte. Nem érdekelte. Megcsókolta a nyakamat. Belemarkolt a hajamba. Ijedten toltam le a kezét a hátamra. Hosszú ujjai végigszánkáztak a derekamon. Ajkai egyre lentebb vándoroltak a dekoltázsom felé. Ismeretlen és félelmetes érzéseket váltott ki belőlem. Kezét a combomra tette. Még közelebb húzott magához. Végighúztam a kezem a hátán Minden egyes csigolyáján elidőzve kicsit. Belecsókoltam a nyakába. Beleharaptam a fülébe. Az ajkait csókolgattam gyengéden. Mozgásunk lassan ütemesen eggyé vált. Ő volt a folytatásom, amikor belémhatolt. Egyek lettünk. Egymással. A világmindenséggel. A gyönyör soha nem ismert rétegei bukkantak fel előttem. Akkor megtapasztaltam, hogy nem csak test és értelem létezik, hanem él mindannyiunkban valami sokkal magasztosabb, valami, amit léleknek nevezünk. És megtudtam, hogy nekem is van lelkem, és a férfinak is, aki velem együtt jutott el mennyekig. Együtt láttuk a teremtőt és abban a néhány percben megértettük a világot, még ha később a hévben el is felejtettük azt. A fülemben hallottam néma lihegését és suttogását. Egyek voltunk… Ott, az elhagyott sikátorban szerettem először. Én. A férfit.

Akkor, aznap éjszaka, én voltam a mindenség, akkor este éreztem, hogy talán én is ember vagyok, és szerettem, és akkor ő, a férfi és én, igen én, a nő voltam a világ. A testünk és lelkünk egyesült. Nem gondolkodtam. Tudtam, hogy kutató szemek figyelik, amint a kezem belemarkol a szőke hajába, amint beleharapok a fülcimpájába, amint keze elkalandozik a csípőmön, és lentebb téved. Tudtam, hogy azt is hallja, ahogy felsikoltok. Ahogy a férfi velem együtt zihál. Ahogy az érdektelen neonreklámok felé kiáltom a gyönyöröm…

Tudtam, hogy figyelnek, tudtam, hogy meg kell majd tennem. Tudtam, hogy még aznap hallani fogom azt a tompa zümmögést, amit a lézerfegyver okoz egy élet kioltásakor. Az én életemet, ha nem ölöm meg, vagy a férfiét. A férfi nem tudta, hogy ki életét fogom választani. Ettől csak még jobban kívántuk, és akartuk egymást… Szeretett, és akkor elhittem neki. Pedig még a nevemet sem tudta. Még azt se tudta ki vagyok. Ma se tudja igazán. Egyszer talán elmondom neki.

Békésen aludt a mellkasomon. Szelíden cirógattam az arcát. Azt kívántam, hogy még egyszer belenézhessék azokba a zöld szemekbe. De tudtam, hogy akkor képtelen volnék megtenni. Beszívtam az édes illatát majd óvatosan kibújtam alóla és felöltöztem. Sokáig figyeltem az alvó férfit. Döntöttem.

A férfi azonban végig ébren volt. Tudta, hogy vége van. Hogy nincs tovább. Rászegeztem a fegyvert. Remegett a kezem. Körülöttem reklámcsíkok úsztak el. Egy bömbölő kampányfilm hologramja játszódott le mellettem, az ég halvány pirosan fénylett, és hatalmas szlogenek csúfították el a hajnali eget.

A férfi kinyitotta a szemét. Belenézett az „imádott, hatalmas kék szemeimbe” így mondta. Meghallotta a lézerfegyver halk, tompa, távoli zümmögését…

Összeszorított ajkakkal vonultam ki a sikátorból. Tudtam, hogy óriási hibát követtem el. Feladtam az életemet. Egy névtelen férfiért. A sikátorban egy szénné égett test maradt hátra a kettőnk éjszakájából. Átállítottam a lézert, nem csak ölt, égetett. Életem minden eddigi nyomát ki akartam égetni magamból. A férfi megfogta a kezem. A figyelőm teste felismerhetetlen állapotban feküdt a sikátorban, a férfi azonosító chipjével a zsebében. Egy rég kiszolgált robot imbolygott el mellettünk. Hideg fényes szemével rám nézett, csak az egyik világított már. Kopottas borítása helyrehozhatatlan károkat szenvedett. Talán utcai gyerekek verték meg ennyire. A végét járta…

Azt hiszem, talán mégis ember vagyok. A testem emberi, és most már emberi érzelmeim is vannak. Most már emberibb vagyok, mint néhány igazi ember. A cyborgok nem fognak megérteni. Kitaszítanak majd, és sehova sem fogok majd tartozni. Egyszer talán majd eljön az az idő, amikor nem fognak egy ostoba alkatrész miatt megvetni. Amikor majd beadhatom a kérvényt, hogy embernek nyilvánítsanak. Rengeteg embernek sokkal több mesterséges szerve van, mint nekem. Csak az különböztet meg engem, hogy megalkottak. Hogy én mesterséges vagyok. És én mégsem lehetek ember.

Kezem óvatosan megérintette a tarkómon a feltöltő egységet. Fémes hidegsége idegen volt számomra. Most már idegen az érintése. Majd el kell tűntetnem. Többet nem lesz szükségem semmiféle mesterséges információra, csak amit magam szerzek. A szememmel, az orrommal, a bőrömmel, az ajkaimmal, a tapintásommal, az érzékszerveimmel.

Végül is olyan mindegy, hogy robotnak születtem-e vagy sem. Csak az agyam mesterséges. A lelkem nem. A lelkem igazi. Most már az. Megváltoztam. Most már én is szeretek. Akárcsak egy ember. Talán jobban is, mint egy ember.

2006-03-24

csak. te. csak. én. sem. mi. csak mi.

2008-06-28T12:42:00.001+02:00

Ki voltál Te?
Bizonytalan Bolond,
Őrült Álmodó,
ki virított egy pusztára égett folyón.

Ki voltam Én?
Magabiztos Cafka,
Veszett Sorskerülő,
Dühöngő Álmosoly-szobor,
álomfelhőbe burkolt erkölcstelenség.

S most?
Ki vagy Te?
Bizonytalan Szerelmes,
Őrült Lovagom,
ki éppen virít egy zavart folyamon.

S ki vagyok Én?
Hitetlen Bohóc,
Csöndes Álom-kánon,
Puha nyugalom-sziget,
kitartó felhőkbe burkolt remegés.

És aztán?
Ki lennél Te nélkülem?
Biztos Bátrotalanság,
Síró Újrakezdés,
Őrült Lovagom,
ki éppen ég egy lángoló folyamon.

S ki lennék Én nélküled?
Bizonytalan Cafka,
Őrült Dorbézoló,
Dühöngő Álszobor,
burkolatlan bukott erkölcs.

De kik lehetnénk Mi?
Mosolygó szivárványhíd,
Boldog szoborcsoport,
Biztos zuhatag,
Nyugodt harangok,
Kacskaringós folyamok,
hol távol, hol közel,
de valahol mindig egymás mellett.

...hogy kik lehetnénk mi...

2008.jan.

Hajnali (s)óhaj

2008-06-22T21:57:00.001+02:00

Remegő lopott hajnal;
Reszkető gyönyöróhaj;
Örvénylő párapárna;
Egy új harc éjaszkája.

Kecses holló vijjogás
Vonul a vészjósló völgyekben,
Ébredő bűnös sóhajtás
Surran a sejtelmes sötétben.

Les,
Keres,
Éles, édes marok közt verdes,
Most kezdi már érezni,
Karmait félénket mélyeszti,
Mohón mar egy pihe pamacs után...
s széttépi átkozottul puhán.

Éhes őrült hajnalokon
testeden megül a pára
s végigsiklik kisimult homlokodon
átbukik ajkad szegletén
s lehull egy pihe puha párnára.

2008. febr. 2

Tündérfény

2008-06-21T23:37:00.001+02:00

Cipőm jobbra kopog,

hallom ütemes lépteim,

Éji tündérfény megcsillan

topánkám apró pici orrán.

Belém dobban a sötét,

Démon-éji kéj.

Kifakad rajtam egy

sötét, fertőző fekély.

Arany színem ezüstre vált,

Angyal szívem démonnak állt.

Éjfélt üt a toronyóra,

hangja kongva búgja:

Ma már holnap van.

Sűvítem a sötét csendet,

Keresem éjféli fényem.

Lázasan tántorgok balra

Ép ész nélkül lépek a föld alá,

hova táncolok a mámortól fűtve?

Ma van a lopott csókok éjjele,

hozzád lopódzom,

Démoni énem visít csókod után

Ezüst tündérfényem néz rád némán.

Miattad lettem

a szerelem eretneke.

De múló téli csókod jegét,

démonok tüze elemészti.

A tavasz éji tündérfény

kilopott már belőlem

Tovább lépek,

és többé feléd se tekintek.

"Ülünk egymás mellett a padon.

Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon."

Utam most hozzá kerget,

hogy őt nézzem némán helyetted.

Hogy csak egyszer is

Legalább egyszer

a kéj démoni éjjelén,

Megpróbáljam az Ő csókját lopni.

2006. április 11.

Zsuzsi

2008-06-13T23:30:00.001+02:00

Némán mentél el,

És most csöndben kutatunk utánad,

Keressük a választ

Döbbent hallgatás telepszik mindenre

Kint van a fekete zászló

Megint kint van az a... fekete

Hol vagy?

Rózsaszín… fekete…

Ez a kettő nem illik össze

Nem lenne szabad egy helyen látnom őket

Az egyik te voltál,

Míg a másik most már te vagy…

Nem talállak…

Eltűntél...

Lényed apró rezdülését is megtagadtad a világtól…

És most tested elfedi

Betemeti

A vastag sírhalom

Csak állok melletted,

Fölötted

És leteszek egy gyertyát

Lángját elfújja a szél,

Vihar közeleg.

Nem értelek.

És most?

Arcod mintha

Minden tükörből rám lesne.

Utánad kapok,

De feleszmélek

Elmentél…

Nem lehettél te.

Mos már mindig így lesz?

Sose látlak többet…

Emléked belém van égetve.

És sem víz, sem semmiféle

Hűs kéz nem enyhít rajta…

Ez már mindig így lesz…

Még most is megpillantlak, utánad kapok,

de ráeszmélek,

Hogy te ott fekszel.

Lent.

Valahol mélyen.

Nagyon mélyen…

S tudom én nem vigyázhatok rád,

Nem vigyáztam rád.

Már csak egy kialudt viaszmécses

Őrzi érthetetlen álmod és téged.

Némán mentél el.

Megint kint van az a fekete zászló.

És téged hirdet.

Ezen túl mindig

Amikor június 13. lesz…

Most már mindig?

2006. jún. 13

Egy perc

2008-06-08T18:58:00.002+02:00

Egy perc töredéke életednek,

Egy perc semmit nem jelenthet.

Egy perc csak egy csepp az élet tengerén.

Egy percet könnyedén felfal a feledés.

Hatvan másodperc hosszú mosoly nélkül,

Hatvan másodperc mosoly szolgáljon ékedül.

Egy, mosoly a csöndes szélnek,

Kettő, mosoly egy csobogó kispataknak,

Három, mosoly a csillagos égnek,

Négy, mosoly a nap lány ölének.

Öt, mosoly a tomboló viharnak,

Hat, s mosoly a csiripelő madaraknak.

Hét, mosoly egy képnek,

Nyolc, mosoly az utca kövének

Kilenc, mosoly a Napnak,

Tíz, mosoly a kék égnek,

Tizenegy, mosoly a felhőknek,

Tizenkettő, s mosoly magának a Földnek.

Tizenhárom, mosoly egy virágnak,

Tizennégy, mosoly egy ezeréves fának,

Tizenöt, mosolyog a tengernek

Tizenhat, mosoly a dallamnak,

Tizenhét, mosoly a ritmusnak

Tizennyolc, s mosoly a virágos rétnek.

Tizenkilenc, mosoly a szeretetnek,

Húsz, mosoly a szerelemnek,

Huszonegy, mosoly a szomorúság emlékének,

Huszonkettő, mosoly a boldogság örömének,

Huszonhárom, mosoly egy mosolynak,

Huszonnégy, s mosoly mások kacagásának.

Huszonöt, mosoly az arctalan szemeknek,

Huszonhat, mosoly a dobogó szíveknek,

Huszonhét, mosoly a bátortalan lelkeknek,

Huszonnyolc, mosoly valaki remegő kezének,

Huszonkilenc, mosoly egy kedves illatnak,

Harminc, s mosoly egy halk szónak.

Harmincegy, mosoly a szerelmednek,

Harminckettő, mosoly annak kinek tied a szíve,

Harminchárom, mosoly egy barátnak,

Harmincnégy, mosoly egy ismerősnek,

Harmincöt, mosoly egy évfolyamtársadnak,

Harminchat, s mosoly egy végzősnek.

Harminchét, mosoly egy diáknak,

Harmincnyolc, mosoly egy osztálytársadnak,

Harminckilenc, mosoly a padtársadnak,

Negyven, mosoly annak kivel rosszban vagy,

Negyvenegy, mosoly egy haragosodnak,

Negyvenkettő, s egy mosoly ősi ellenségednek.

Negyvenhárom, mosoly anyának,

Negyvennégy másodperc, mosoly apának,

Negyvenöt, mosoly a sofőrnek

Negyvenhat, mosoly egy régi hadvezérnek,

Negyvenhét, mosoly hazád védelmezőjének,

Negyvennyolc, s mosoly annak ki mosolytalan.

Negyvenkilenc, mosoly egy öreg néninek,

Ötven, mosoly egy öreg bácsinak,

Ötvenegy, mosoly egy hajléktalannak,

Ötvenkettő, mosoly egy tanárnak

Ötvenhárom, mosoly a portásnak,

Ötvennégy, s mosoly egy kopogó cipőnek.

Ötvenöt, mosoly egy szomorú embernek,

Ötvenhat, mosoly annak kivel soha nem beszéltél még,

Ötvenhét, mosoly annak ki már csak emlék,

Ötvennyolc, mosoly a dalnak,

Ötvenkilenc, mosoly a percnek,

Hatvan, s egy mosoly önmagadnak.

Egy perc hosszú idő,

S mégis mily kevés,

Ám egy perc alatt hatvan dolognak tudsz adni a mosolyodból,

Bizony hatvan másodpercet végigmosolyogni nem is oly nehéz.

Kelt.: 2005. március, 1

Csillagszemű csontváz

2008-05-10T19:37:00.003+02:00

Habot szemébő el szikra űz,

mint megennyi szikratűz,

utján lejtve végig száraz kecsesen

hömpölyög végig fáradt sebesen.

Testét körbeveszik megannyi rigolyák,

Akár a megfáradt csigolyák

sora aprókat nyikorduva

egyenesedik fel átokkal szitkozódva.

Csillagfény ezüstje hívővé teszi,

Szívdobbanása törelmetlen hírnökként lesi,

Fáradt, terhesen kémlel körbe

Várja mikor talál vágya végre ölre.

2006. máj.16

Cím nélkül

2008-04-10T20:59:00.003+02:00

Hitehagyottként bolyongtam,

Fától fáig osontam.

Magamat lestem, merre megyek,

Őrült módján meddig szenvedek?

Átkot szórtak rám fentről

Nem hallva kegyelemről.

Ásót fogtam,

Eltemetem magam.

Csak hogy dacoljak a dölyfös félistenekkel,

A szárnyas pokollal verekedtem.

S mintha a föld remegése

rázott volna feledésbe.

Könnyáztatta bukott lelkem,

Úgy tettem mintha lenne hova mennem.

Csokor virág bódítva tükröz az arcomon valamit…

S ahogy most a könny a kezemben ordít,

Savként marva bőröm

Letettem immáron örökkön

2006. máj.

Az első

2008-03-29T20:12:00.015+01:00

A felhők szállnak magasan,

A távoli hegyeken a fény megcsillan,

S megindul az első esőcsepp,

Első útjára.

-Fájni fog ha leérek?

Kérdi a széltől a kicsiny csepp.

-Badarság- zúgja a szél,

-Nekem se fáj, ha kezem hegyet ér.

De a kis csepp nyugtalan marad, fél

mi lesz vele azután hogy földet ér.

Tovább csorog, vagy elkapja valami?

Csak a szél süvítését lehet már hallani.

-Fájni fog ha leérek?

-kérdi a napsugártól a kicsiny csepp.

-Nem kicsim, nem fog- nyugtatgatja,

S a napsugárból szivárvány lesz, ahogy a kicsiny csepp áthalad rajta.

A bátortalan kicsiny csepp

A szivárványra visszatekintett.

Kicsiny szívét remény tölti,

Ily szépnek talán el lehet hinni.

-Fájni fog ha leérek?

-kérdi önmagától a kicsiny csepp.

A szép színek bátorítják,

A szél szárnyai szállítják.

S ráesik egy puha arcra,

Mely szemét az ég felé tartja.

Mely dalolva énekel az esőnek,

Hálát az első esőcseppnek

A kicsiny csepp az arcról büszkén gördül le,

Majd csöndben a fűbe hull.

-A földet érés fájt-e?

-kérdi a föld tőle.

-Nem fájt, hogy fájt volna?

Az első esőcsepp az első dallam áldását szavalja.

ezt most Rand-nek ajánlom. nemt tudom miért. csak mert.

Bíbor virág

2008-03-09T21:23:00.000+01:00

Bíbor virág ciklus

Kihunyt tölgyek árnyékában

Fekszik elhaló testem maradványa,

A szabadság tombol a csönd markában,

Vihar jár a burkon kívül.

Bent minden lelassul

A tölgyek védett világában.

Fekete, borús hajnalra virrad,

Kitépett bíbor virág szikkad,

Vöröslik a Lila űrben és messze száll,

Szakad,

Vérző mélabú elragad.

Csöndbe bele zárva,

Érezni a hiányt

Az űrt minden létező ízében.

Nyugalom nélkül higgadtan ülni a némaságban,

Nem érezni mást csak az égető hiányt

És a bíbor virág maró érintését.

Az édes félreismert illat emléke még él.

Nincs más már csak az emlék,

A becsapott emlék hiánya

Az űr. Az elhalt tölgyek árnyékában,

A tomboló vihar mellett,

A vihar által kizáratva

Vagy magát a vihart kizárva.

Én

2008-02-20T19:38:00.000+01:00

papír zizegő zaja

ceruzám apró koppanó robaja

rám nézek felém se tekintek

csak szorongatom száraz kezem

csak simogatom remegő lelkem

pici gyöngy a csöndre lép

pici gyönge lelkem merre mégy

megkeresem lelked neszét

vagy tükröt tartok magad elém

egymás kezét fogva

remegve meghasonolva

magam kezét szorítva

tántorogva jobbra-balra

tükröt keresek magadnak

tükröt keresel magamnak

lehunyom szemed ráveszem magad

nézz rám oda tekintek

Meg vagy! mikor belenézek

saját szemembe

s mondhatom

Hát megvagy

Megvagy végre!

Szél s Virág

2007-12-06T20:01:00.000+01:00

Találgatom hová s merre menjek?

Nem lelem az utat, csak keresem.

Mint lecsupaszított, fáradt mezei virág

Fekszem a fűben, összetörve, meggyötörten.

A szél felkap s tovaszállít,

Széppel s jóval ámít.

Tudom, hogy hazudik,

Csöpög szájából a hamis,

Álnok szó.

Mégis hiszek neki,

Engedem testem felemelni,

Szállok a föld felett,

Hazugság hangjai mellett

Süvít szívemben, lelkemben a dal,

Szerelemről és szeretetről szaval.

Hízelgő csókkal,

Hazug szóval,

Csalfa szemmel,

Hallom, mint mesél nekem.

S ahogy gyengül eldob,

Egy másik mezőn, másik tájon

Fuldokolva, könnyek közt talpra állok,

Megfogadom a széllel többet nem szállok.

Gyökeret eresztek egy másik földön,

Kopár pusztán, semmi zöldön.

Némán várom a halált

Vagy tán’ a hazugság szavát.

És a szél új szeszélyből támad,

Nincs virág ki vele szállhat.

S csak állok konokul

míg gyökerem el nem pusztul.

És a zabolátlan szél felkap,

Megint csak ámít, becsap.

De már nem hiszek neki.

Nem hagyom lelkem szállítani.

Csalódottan tesz vissz a földre

(pedig ezúttal komolyan gondolta)

elhaló romjaim közébe.

Rohadj meg! Kiáltom utána.

Rám se hederít. Rohan tovább.

Csapkodok, sikítok: Gyere vissza!

Repülni akarok! Gyere már!

Suttogva kiejtek néhány szót,

Nem, nem merem még halkan se.

De nem, nem tehetek ellene!

Szeretlek. Szeretlek! Ó, te ISTENVERTE!

Gyökerem elszakíthatatlan

Fájdalmam mély, a szél elhalt

És most szélcsend van.

Nem hallok búgást

Nem hallom és nem érzem a mézédes hazugságát

És hiányzik, hiányzik az álnok!

Mintha mégis rezzenne porban fekvő lelkem…

Hűs tavaszi szellőt érzek,

És csodát remélek.

Néma ima

2007-11-25T17:46:00.000+01:00

S akkor jő a fény,

Az arany, szelíd szenvedély

És sírtam,

Mert féltem,

Mert megfogadtam,

Hogy csöndben bámulom múló napjaim

És abbahagyom harcom,

Béna tagjaim,

Kezem, karom most lóg a csöndben

Mert sikeresen néma lettem.

Dübörögve lángot vet a hajnal,

Új életre kelek farkas dallal

És mosolyt csalok arcomra,

Csillogó fényt,

Meghallgatom őseimet

a vér szavát.

Képet, mérget,

Csöndet, földet,

Rohanó messzeséget

Magam mögött hagyva…

Dübörögve lángot vet a hajnal,

Az arany szelíd szenvedély.

Te drága átok

2007-11-22T21:15:00.000+01:00

Te azt hiszed tudod ki vagy?

Azt hiszed?

Szemed tükrében miért nem látom magamat?

Miért? Mond, miért nem engeded?

Azt mondod lehetséges volna?

Én azt mondom soha! Ostoba!

Szörnyeteg!

Véres cafatokra szaggatod szívemet!

Te, te drága! Te, te átok!

Ti fiúk… Átok, átok rátok!

Ó, hogy pusztulnátok!

Büszkén fáradtan

2007-11-22T21:09:00.000+01:00

Várni egyre csak várni.

Várni a vigaszra,

Vagy talán a harangszóra.

Csöndben egyedül remélni.

Tánc a Holddal, keserű fényével.

Sápadt magányával.

Sírni a Nap után,

Csapongó szavain, bután

Sután remélni, hogy járhatom a táncát.

Szelíd felhők rám telepszenek.

Nem látok semmiféle égi eget.

Sem sápadt magányt,

Sem vöröslő, égő szerelmet.

Fehéren eltakarnak mindent,

Csillagot is, együtt a fájdalommal

Tükörbe nézek

És látom homályos arcom egyetlen mosolyát,

Önmagam büszke alakját

Nem érdemes

2007-11-20T18:03:00.000+01:00

Tovatűnő harag,

Vad düh kitör.

S most rájövök,

Érdemes?

Van értelme?

Kétséges.

Kérdéses.

Bosszú? Harag?

Ostoba tréfa.

Egyszerű érzés.

Egyszerű. Téves.

Sötét hajnali est.

Van értelme?

Nincs. Nem is lenne.

A harag, a keserű düh csak mar.

Van értelme?

Édes? A Bosszú?

Kérdéses. Kétséges.

Távoztában harangzúgás éri utol.

Vad kopó a sarkában lohol.

Elűztem.

Kitéptem.

Elhagytam.

Elhagytak.

Mebocsátottam.

Megbocsátottak.

Harag?

Soha.

Szerettem?

Szeretem.

Érdemes?

Felesleges.

Bocsáss meg Máté...

2007-11-11T14:58:00.000+01:00

Bocsáss meg Máté…

Apával háromnegyed háromra beszéltük meg a találkozót. Lassan három óra és apa még sehol nem volt. Lemondóan sóhajtottam, és felszálltam a következő buszra, ami kivitt a sportcsarnokba.

Nem lepődtem meg, szinte már nem is csalódtam benne. Hozzá voltam szokva, hogy mindig elkésik. Persze megértem, de azért mégis csak ma lesz a lánya karate vizsgája. Tudom, nagyon szeret minket, de mégsem jut ideje ránk. A főnökei régóta sehova nem engedik el. Amikor nekem volt elsőben gyakorlati vizsgám, akkor sem ért rá. A kedvencét sütöttem. Nem is elsős tananyag, a jegyemet kockáztattam miatta. Feltálaltam és vártam. A vizsgáztatóm azt mondta, a szüleim igazán büszkék lehetnek rám, mégis csak Dóra a húgom ült a négyszemélyes asztalnál. Hatig tartott a vizsga, háromnegyed hatkor már nem reménykedtem, hogy eljön akár anya, akár apa. Összeszedtem tányérokat, Dóra próbált vigasztalni, hogy biztos nem értek rá. A vizsgáztatóm azt mondta, nyugodtan vigyem haza az ennivalót, majd a tányérokat máskor visszahozom. Mikor hazaértünk, mind a ketten előadtak valamit, hogy miért nem értek rá. Majd megették a vacsorát, azt mondták isteni szakács vagyok.

De itt már rég nem a vacsora volt a lényeg. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy anyáék soha sehova nem érnek oda. Soha nem fognak foglalkozni velünk igazán. Megfogadtam, hogy nem támaszkodom többé rájuk, nem fogom kérni a segítségüket. Attól a naptól fogva még jobban vigyáztam Dórára. Szinte átvettem a szülői szerepet. Azt hiszem a húgomban is ez a nap volt az, amikor legelőször és legnagyobbat csalódott a szüleinkben.

A busz megállt, leszálltam. Borzongás futott végig a hátamon a hely láttán. Emlékszem, már lassan egy éve történt. Dóra telefonált nekem, hogy menjek a sportcsarnokhoz és vigyek magammal pénzt, sokat. A hangja rémült volt. Összeszedtem minden pénzem és a motorral odasiettem. Dórának karate edzése volt, ezért maradt el sokáig. Amikor megérkeztem, a húgomat két férfi markában találtam.

- Máté, úgy sajnálom!- Dóra szeme vörös volt a sírástól.

- Add a pénzt és adom a kurvád. - mondta az egyik.

- A húgom.- helyesbítettem.

- Ötvenet ide vagy a hugicád bajban lesz. Dóra zokogva fordította el a fejét. Nem mert a szemembe nézni. Csak húszam volt, ennyi volt az összes megtakarított pénzem.

-Odaadom, a motorom. Harmincért vettük, és raktam bele kiegészítőket- még most sem értem, hogy volt bátorságom két fegyveres férfival alkudozni. Talán húgom remegő szőke feje hatott rám.

-A motor és még húsz. A hugicád ötvenet elhasznált.- Kicsit megkönnyebbültem, erre számítottam.

-Itt van- elővettem a zsebemből a pénzt és odaadtam.

-A kulcsokat is. -odadobtam nekik, ők pedig hozzám lökték Dórát. -Viszlát- mondták gúnyosan, majd felültek a motorra és elhajtottak.

Dóra zokogva borult a nyakamba.

-Úgy sajnálom. Annyira! Nem akartam!

-Mit csináltál?

-Drog -mondta könnyek közt.

-Gyere, menjünk haza.

Gyalog mentünk. Pénz nem volt náluk, a motoromat pedig elvették. Mikor hazaértünk, főztem neki egy teát. Anyuék a változatosság kedvéért nem voltak otthon, dolgoztak. Dóra elmondta, hogy miért tette. Úgy érezte apuék azért nem törődtek vele, mert nem szeretik igazán. Dóra nem vérszerinti testvérem, hároméves korában került árvaházba. Fiatalkorú volt az anyja és elvették tőle, mert nem tudta gondját viselni. Teljesen el volt keseredve. Eddig is láttam, hogy beesett az arca, de azt hittem attól van, mert nem alszik eleget. De nem attól volt. Két hónapja drogozott. Teljesen ledöbbentem, ő pedig csak zokogott és zokogott. Nagy nehezen sikerült megnyugtatnom. Megígértettem vele, hogy nem vesz többet.

Gyötrődtem, szóljak-e anyuéknak, de itt már nem tehettem úgy, mintha meg tudnám oldani. Muszáj voltam szólni nekik. Este kilencfelé hazaértek és Dóra mindent bevallott. Hiába mondtam neki, hogy attól még, hogy nem édes gyermek, anyáék ugyanúgy szeretik. Nem hite el. Anyuék először ledöbbentek, majd leszidták, és végül felhívták a rendőrséget. Dóra pedig szorongatta a kezemet és zokogott. A rendőrség elfogta a két férfit, én meg visszakaptam a motoromat. Attól kezdve én hordtam mindenhová Dórát. Azt hiszem akkor beszéltünk meg utoljára bármit is. Akkor azt hittem minden megoldódott. Rosszul hittem, így visszagondolva naiv voltam.

Már negyed négy volt, anyával ekkorra beszéltük meg a találkozót. Nem lepődtem meg, de így, hogy felrémlett bennem az a borzasztó éjszaka, eldöntöttem, hogy beszélek velük. Teljesen kikészítik Dórát. Mostanában egyre halványabb, egyre sápadtabb. Féltem hogy megint rászokott. Ez így nem mehet tovább, gondoltam, és mellesleg nekem sem voltak kötélből az idegeim.

Nem vártam tovább anyára, bementem. Leültem az első sorba, és végignéztem a húgom vizsgáját. Dóra tényleg kitűnő volt, és meglepődve vettem észre, hogy az én kicsi féltve őrzött húgom nővé érett. Csinos és szép lett. Bár fényét tompította valami, amit akkor még nem ismertem. Még így bágyadtan is gyönyörű volt az én Dórám. Az utolsó tíz percben befutottak anyáék. Dühös voltam rájuk. -Beszélnem kell veletek. -mondtam nekik hűvösen.

Mikor vége volt anyuék elhalmozták ölelésekkel és csokrokkal. Én is odaadtam szerény kis csokromat. Anyuék csokrát visszaadta, hogy nem fér el a kezében, de az enyémet úgy szorongatta, mintha az lett volna az utolsó emléke rólam. Dóra nagyon csöndes volt a kocsiban. A szeme különös hidegséget tükrözött. Ahogy belenéztem semmit nem láttam benne. A máskor olya barna meleg szeme most üres volt. Amint hazaérkeztünk egyből bezárkózott a szobájába. De még előtte megölelt, nem értettem miért. Mikor bement a szobájába, láttam hogy sír. A csillogó könnycseppek csak megerősítettek, hogy beszélnem kell a szüleimmel. Dóra magára zárta az ajtót, máskor is csinált már ilyent, úgyhogy nem aggódtam.

-Anya, Apa. Beszélnünk kell. Ma se jöttetek el. Dóra rettenetesen csalódott volt. Nem érdekel, hogy hogyan de szakítsatok időt rá. Nem tanultatok semmit? Teljesen elfelejtettétek mi történt egy éve? Még mindig úgy gondolja, hogy nem szeretitek igazán.

-De ... - apában bent ragadt a szó, mert Dóra Szobájából üvegcsörömpölés hallatszott. Apa az ajtóhoz rohant.

-Dóra jól vagy? -kérdezte- Dóra?

A húgom nem válaszolt. Anya ijedten nézett rám. Apa az ajtón kopogtatott és szólongatta.

-Dóra, Kicsim, Nyisd ki.

-Dóra, Máté vagyok. Gyere ki. -mondtam.

Csönd.

-Hozom a kulcsom. -anya fehér arccal dőlt neki a falnak, apa a kilincset feszengette.

Beszaladtam a szobámba, még jó, hogy Dóra adott pótkulcsot. Fel volt szúrva a parafa táblámra, lekaptam és villámgyorsan kiszaladtam az ajtóhoz. Elfordítottam a kulcsot a zárban. Rettegve a rám váró látványtól nyitottam be. Rettegésem sajnos jogosnak bizonyult. Dóra az ágyán feküdt az egyik keze lelógott és egy összetört pohár darabjai hevertek szanaszét a padló. Hallottam, amint anya sikít és összeesik, elájult. Apa nekiesett az előszobai tükörnek, ami csörömpölve törött össze. Én pedig döbbenten markoltam a kilincset. Tágra meredt szemmel bámultam falfehér húgomra. Felrémlett bennem a sápadt kislány egy órával ezelőtt a kocsiban. Az az üres tekintet. Ez volt hát abban az üres semmiben. A halálra ítéltek megkönnyebbült tekintete volt az. Az ágyhoz rohantam, megfogtam az egyre hidegülő kezét. A másikban egy levelet szorongatott, a borítékra három szó volt írva: Bocsáss meg Máté…

Döbbenten meredtem a fehéredő kézre. Még élt, de nem volt messze a biztos haláltól. Hallottam, hogy apa mentőket hívja Én pedig az iszonyattól tágra nyílt szemmel az ágy mellett térdelve meredtem a húgomra.

-Máté-szólított meg apa- mindjárt ide érnek.

De én máshol jártam, szinte fel sem fogtam a szavait. Csak fogtam a törékeny kis kezét és végigfutottam minden szaván, amit az elmúlt két hónapban mondott nekem. Hol hagyott utalást mostani tettére, hol vétettem? Önmagamat okoltam. Csak az az ölelés járt a fejemben, meg az a könnycsepp. A könnycsepp, ami már nem a húgomé, hanem a halálé volt. Kívántam, hogy tudjak sírni, de nem tudtam. Apa minden szava elment a fülem mellett. Valahol a távolról halk kopogtatást hallottam. Kék ruhás emberek elvitték Dórát, a szemem pedig a kezéből kihullott levélre tapadt. Nem láttam és nem hallottam, csak az a levél volt számomra. Úgy éreztem, hogy csak az az egy levél tartja egyben a világot, hogy A levélben megoldást találok majd, ami felkelti Dórát. A léptek zaja is távoli hang volt csupán. Egy kezet éreztem a vállamon, megmarkoltam a levelet és hagytam magamat vezetni.

A tér és idő megszűnt számomra létezni, csak a borítékot láttam és a mondatot: Bocsáss meg, Máté… A város fényei gondtalanul suhantak el a fejem mellett. Bocsáss meg, Máté… Megbocsátok hugicám! Megbocsátok! Csak ne halj meg!- gondoltam. A mentőautó szirénája is csak halkan jutott el hozzám. A húgom öngyilkos akart lenni, fogtam fel. De miért? Hogyan? Mindezen kérdésekre a válasz a borítékban volt. Féltem kinyitni. Dóra életének utolsó perceiben is csak rám gondolt, és ennek a ténynek a súlya ólomként nehezedett a szívemre. Rettegtem tőle, mégis akár a fuldokló kapaszkodtam a levélbe. Megállt a kocsi, gépesen kiszálltam, és követtem a szüleim elmosódott sziluettjét. Leültettek egy narancssárga székre, és azt mondták, maradjak ott. A gépek hangja sértően hatoltak a fülembe. Az orvosok beszéde, utasításai távolinak tűntek. Végül kibontottam a levelet.

Drága Máté! Úgy sajnálom. Sajnálom, hogy gyáva voltam és egyedül hagylak. Nagyon köszönöm, hogy legalább pár évig úgy érezhettem, van egy igazi családtagom, hogy valóban volt egy bátyám. Remélem, nem érzed úgy, hogy nem bíztam benned. Kérlek, ígérd meg, hogy megbocsátasz. Most már nem félek. Mond meg anyának és apának, hogy szeretem őket.

Szeretlek: Dóra.

Bocsáss meg Máté.

Remegő kézzel néztem bele a borítékba, volt ott még valami. Egy egy héttel ezelőtti naplóbejegyzés.

Szeptember. 7

Ma kiderült. A teszt pozitív lett. Félek. Máténak nem merek szólni. Nem akarok csalódást okozni neki. Nem tudom mit tegyek. Félek, hogy a gyermekem ugyanúgy jár, mint én. Nem akarom, hogy ez legyen.

Szeptember. 9

Félek.

Szeptember. 11.

Döntöttem. Ez lesz a legjobb megoldás, a gyermekem se jár rosszul, és is megszabadulok minden tehertől és vége a szenvedéseimnek. Még félek tőle. Fájni fog?

Szeptember. 13

Sokat rágódtam a dolgon. Tegnap még féltem, ma már nem. Nyugodt vagyok. Semmi nem tud már zavarni. A világ terhe már nincs rajtam. Üres vagyok. És gyáva.

Ekkor hangos sípolás hallatszott Dóra műtője felől. Felpattantam, a húgom fehéren feküdt az orvosok keze alatt. Felrémlett bennem az a szép, pirospozsgás arca, karcsú alakja. A húgom. Ekkor visszatértem, minden hangos volt és sértő, de a legborzasztóbb az orvos hangja volt amint ezt mondja:

-A halál időpontja: Huszonegy óra három perc.

Soha nem bocsátottam meg Dórának.